Siker, pénz, csillogás – így képzeljük el a sztárokat, nemcsak a mozivásznon, hanem a futballpályán is. És van is alapja, hiszen a profi játékosok nagyon fiatalon, nagyon sok pénzre tesznek szert. Olyan sokra, amit mi hétköznapi emberek magunk elé sem tudunk képzelni, és alapvetően olyan tevékenységért, amit mi is nagyon imádunk csinálni: jó nagyokat rúgni a labdába.
Csak ez nem egészen ilyen egyszerű. Több évtized komoly és áldozatos munkája kell ahhoz, hogy valaki eljusson a legmagasabb szintre. Olyan szintre, ahol mindenki más is legalább annyira keményen küzdött. És ahol nüanszok döntik el, végül ki az, aki megvalósítsa gyermekkori céljait, s ki az, akinek ez örökké álom marad.
A futball professzionalizálása több pénzhez juttatja a játékosokat, de egyáltalán nem biztos, hogy érdekükben áll. A sport többé már nem játék, a tudás helyett a napi forma és pillanatnyi események döntenek. Az egész világ rád figyel. Hihetetlen nyomást kell elviselniük. Ami még akkor is felfoghatatlan, ha a mi hétköznapi munkánk során is a saját karrierünk sikerességéért dolgozunk, nem mellesleg a munkánk más emberek életét is meghatározhatja.
De gondoljunk csak arra, hogy itthon, a fotelben ülve, sörözgetve milyen izgalmat érzünk, amikor látjuk kedvenceiket a nagy meccsen játszani. Pedig életünk során csak párszor találkozhatunk ezekkel a srácokkal. Ők maguk viszont a saját bőrüket viszik a vásárra. Nem pattanhat el a labda. Egyszer sem. De ezen felül tökéletesen kell működnie mindennek és a zseniális megmozdulásnak is be kell jönnie. Ha nem, akkor ez ennyi volt.
“Végre vége van!”
Per Mertesacker az elmúlt héten éppen ebben a témában adott őszinte és érzelmes interjút. Az Arsenal játékosa elsősorban a Nationalelf játékosaként élt át kemény csatákat, 2006 és 2010 között a német válogatott alapembere volt, de pályára lépett a 2014-es VB-döntőben is.
Merte’ szerint: „Ez nem a szórakozásról szól, hanem arról, hogy képes vagy-e teljesíteni, ’ha és de’ nélkül.” Úgy érzi, hogy a pályán végig ott lebeg annak a réme, hogy hibázik, amiből gól lesz. Hihetetlen nyomást jelent ez, mely mentálisan is tönkreteszi az embert.
A Nationalelf 2006-ban hazai pályán nagyon szépen menetelt a vége felé. A csikócsapat Olaszország ellen épphogy – de közrejátszott Torsten Frings eltiltása is – kikapott hosszabbításban az elődöntőben. Mertesacker úgy emlékszik vissza, hogy a 120 perces meccs lefújásakor bár csalódott volt, hiszen nem jutottak be a döntőbe, mégis inkább érzett megkönnyebbülést, hogy vége a nyomásnak: „Végre vége van!”
Kőkemény gondolatok ezek. De ezt nem lustaság mondatja vele, nem is hazafiatlanság, s csak részben és talán a mentális erő hiánya. De kérdés az, hogy elvárható-e tőle vagy mástól ez a fajta mentális erő? Nem inkább a konkrét futballtudásnak kellene számítania?
Lothar Matthäus ellenérvei
Az interjút követően sokan hozzászóltak ezekhez a gondolatokhoz. Persze a kommentre épülő társadalomban nagyon vulgáris vélemények is előjöttek, de a német futball köreiből a legkeményebb véleményt Lothar Matthäus fogalmazta meg: „A nemzeti csapatban önként játszik mindenki. Abba is hagyhatta volna, ha ennyire nagy volt a nyomás. Nem szabadna megterhelést jelentenie annak, hogy valaki hazai pályán játszik egy világbajnokságon.” Matthäus azt is hozzátette, hogy ezek után Mertesacker nem való utánpótlás-edzőnek: „Hogyan akar ezek után profizmust átadni a fiataloknak?”
A 150-szeres német válogatott Matthäus gondolatai szépen hangzanak, kérdéses azonban, hogy egy őszinte véleményre a sablonos, közhelyes érvek mennyire méltók. Hozzá kell tenni azt is, hogy Mertesacker esetében nem arról volt szó, hogy megtörte volna a nyomást. Csak túlontúl megterhelő volt. Ezt Christoph Metzelder is megerősítette, aki szerint Merte’ végig nyugalmat sugárzott a pályán, elbírt a feladatával.
Ma már elismert pszichológusok foglalkoznak az élsportolókkal. Részben persze egészségük védelmében, de leginkább azért, hogy ne érje őket hátrány abból, hogy máshogy dolgozzák fel a rájuk nehezedő nyomást.
