Egy csapat tagjának lenni felelősség

Elég volt egyetlen világbajnoki lebőgés a Nationalelf számára, s mintafutballból, szemléltető példából, bezzegválogatottból hirtelen egy földön fekvő nincstelenné vált, akibe bárki belerúghat, akár fölényeskedésből, akár irigységből, akár a saját sikertelenségének kompenzálása érdekében.

Image result for kevin prince boateng philipp lahmNépszerűvé vált a német válogatottbeli kudarcokat azzal a visszatérő panellel kimenteni, hogy a Nationalelfben nem szeretik, ha valaki “kimondja a véleményét.”

Sandro Wagner a visszavonulásakor beszélt erről. Megmondóemberek is hivatkoztak erre a VB-katasztrófa kapcsán. A napokban Mike Hanke említette meg, hogy 2006-os kerettagságát Kevin Kuranyi kezelhetetlenségének köszönhette és annak, hogy ő be tudta fogni a száját.

Pénteken pedig Kevin-Prince Boateng dobta be a varázskártyát: “Nem sajnálom, hogy ott hagytam a Nationalelfet. Ott nem volt számomra hely, mert én kimondom, amit gondolok. Ott nem akartak olyat, mint én.”




Ebből azért jónéhány dolog kiolvasható:

  1. Jó duma, én is ezt mondanám.
  2. Az, hogy nem kértek a „másik” Boatengből, nem a Nationalelfet minősíti, hanem őt.
  3. Ahol eleve nem nagyon számoltak veled, azt nem te hagytad ott.
  4. Érdekes, Bastian Schweinsteiger és Miroslav Klose egyszerűen beleállt a munkába és addig dolgozott, amíg világbajnok lett. Philipp Lahm pedig, amikor probléma adódott a nyilvános véleményével, keményen dolgozott tovább, amíg világbajnok lett.

A tömegdemokráciákban, akár a magánéletben, munkában, (lakó)közösségi életben, akár a közügyek megbeszélése és intézése körében a legfontosabb hivatkozási alappá a „jogom van hozzá” követelés vált. Míg ezzel szemben a „felelős vagyok érte” tartozás eltűnőben van, vagy legalábbis felháborodást vált ki, ha valakit a kényelmi jogaiban való elszenderülésben ezzel meg akarunk zavarni. Különösen érdekes képet mutat ez olyan klasszikus intézmények vizsgálatában, mint amilyen az egyház, a hadsereg, az tanár-diák (szülő) viszony, az orvos-beteg jogviszony vagy akár a versenysport, benne a csapatsporttal. Az, hogy valaki a saját egyéniségét a lakókörnyezetében kibontakoztathatja, vagy akár bármilyen butuska témában kiállhat a térre és elmondhatja a véleményét, mennyiben feleltehető meg egy olyan közegben, ami alapvetően nem demokratikus, hanem hierarchikus felépítésű. És ez a felépítés önmagában az intézmény létét és célját adja.

Egyáltalán milyen típusú véleményről beszélünk? Arról, hogy valaki szerint a háromvédős rendszer nem illik a csapat fazonjába? Arról, hogy valaki nem tolerálja tovább a csapattársa nemtörődömségét? Arról, hogy valaki szerint az edzője méltatlanul hanyagolja őt? Ezek mind olyan vélemények, amelyeknek helye van akár a csapatban is. Sőt, kellenek is. De ezek is egyúttal olyanok, amelyek a közös együttműködést végső esetben kizárttá is tehetik, a vezetőket választásra kényszeríthetik. Benne van, hiszen nem egy rózsaszín ködben ugrálnak kéz a kézben, hanem hús-vér profik. Ezzel számolni kell, ezt teljesen kivédeni nem lehet.

De vajon azt is tolerálnunk kell-e, amikor a vélemény totálisan öncélú. Ahol a vélemény a saját összeférhetetlenségből, sikertelenségből, sőt akár rosszindulatból fakad. Még annak árán is tiszteletben kell tartani más véleményét /vádaskodását, durciskodását stb./, hogy azzal pont a legfontosabb eszközt, a CSAPATEGYSÉGET, a csapatszellemet ássa alá. Hogy 22 társa, 5 edzője és 100 segítőjük 4 éven keresztül dolgoznak azon, hogy pont abban a hat hétben minden klappoljon és egy kis szerencsével Mario Götze ott találja magát a kapussal szemben. Aligha.

Image result for teamgeist dfb 2014

Nagyon elkanyarodtunk Kevin-Prince Boatengtől, innentől már a bejegyzés sem kifejezetten róla szól, de hipotetikusan: Kevin-Prince Boatengnek joga van ahhoz, hogy játssza a drámakirálynőt, igazolja a saját összeférhetetlenségét a nyilvánosság előtt, hogy tulajdonképpen egy barom legyen. De joga van hozzá, hogy veszélyeztesse Philipp Lahmot abban, hogy elérje azt, amire kisgyerekkora óta vágyik, amiért kisgyerekkora óta dolgozott? Megfordítva: tolerálnia kellene akár az edzői stábnak, akár a szövetségnek azt a személyt, aki nem teszi oda magát 100%-osan a közös célokért, sőt még adott esetben még ártalmas is, amit öncélúan tesz.

Philipp Lahm a német válogatott kapitányaként 2014-ben világbajnoki címet ünnepelt. Révbe ért ő maga is, a játékosként és kapitányként elvégzett munka is igazolódott. A modern német foci is a csúcsra ért, ahogyan 80 millió ember is részesülhetett ebből az örömből. Kevin-Prince Boateng azon a VB-n a ghánai csapat húzóembereként, ha úgy vesszük, akkor sztárjaként odáig jutott, hogy a sorsdöntő csoportmeccs előtt fegyelmezetlensége miatt kitették őt a keretből. Pedig Ghána olyan erőt képviselt, amivel majdnem a németeket is megverték. Az eredmény mégis kiesés lett. A másik Boateng pedig nem kért bocsánatot, sőt utána még a gáhnai szövetséget vonta felelősségre. Képzeljük el, ha ezt a Nationalelf tagjaként tette volna? Mondjuk a franciák elleni, épphogy megnyert, mentálisan hatalmas győzelmet megelőzően. Tuti bukta, világbajnoki reményeknek annyi. Az még kontrasztos, hogy testvére, Jerome Boateng a világbajnoki döntőben az egyik legjobb teljesítményt nyújtotta az összes német közül. Bastian Schweinsteiger fizimikájára örökké emlékezni fogunk, méltán is. Azonban azon a délutánon Jerome Boateng legalább ekkora önfeláldozó stílusban tett meg mindent a győzelemért. Megérdemelten lett világbajnok.




Márai Sándor írja az egyik naplójában, hogy már összeállítottuk az emberi jogok katalógusát, de időszerű lenne végre összeállítani az emberi kötelességek katalógusát is.

Az, hogy valaki tagja egy csapatnak, nemcsak jog, esély és érdem kérdése. De egyúttal felelősség kérdése is. Akkor is, ha valaki nem mondja el a véleményét, ami fontos lenne a fejlődés szempontjából. De az is, hogy mindenki a csapat érdekét a sajátjai elé tudja helyezni. Hiszen az is 2018-nak a nagy tanulsága a Nationalelf szemszögéből, hogy az utasítások mechanikus végrehajtása, az azokra való korlátozódás nem vezet eredményre. Legalábbis ezen a szinten reálisan ilyen eredményt kaphatunk.

Image result for jerome boateng 2014 final messi

Nem az a csapat lesz eredményes, amelyben a 23 legképzettebb játékos szerepel, hanem az, amelyikben az a 23 legjobb játékos, akik a legjobban tudnak csapatként együttműködni.

/Érdemes egyébként átgondolni, hogy a hasonlóan öncélú és megosztó Arturo Vidalnak mégis sikerül olyan szintű teljesítményt nyújtania, amivel az olasz és a német rekordbajnokot követően már a spanyol bajnok figyelmét is felkeltette. Kevin-Prince Boatengent túlzás Philipp Lahm mércéjével mérni. A mai futballban bárkit túlzás az ő mércéjével mérni. De mérjük össze Arturo Vidaléval! Mekkora különbség!/