Taktikai sorozatunk második részében foglalkoznunk kell a magyar futball egyik legszomorúbb napjával.
Az első részt ott fejeztük be, hogy a németek Otto Nerz irányításával lebőgtek a berlini olimpián. A kapitány elsősorban a taktikai fegyelmet kívánta meg játékosaitól. A kötött posztok nemcsak az akkori legjobb német csapatok stratégiájától, de a kapitány segítőjének elképzeléseitől is messze álltak. Sepp Herberger 1932 óta dolgozott a válogatottnál.
Míg Nerz a német atlétikai hagyományokban látta a jó futballista csodaszerét, és mindent a játékosok kondíciójának vetett alá, addig Herberger inkább a labdaügyességet erőltette volna. Nerzet sokan „professzornak” hívták, ő a futballt akadémiai szintre kívánta emelni. Ezzel szemben Herberger egy játékként képzelte el az egészet. Taktikailag is eltérőek voltak a nézeteik. Abban egyetértettek, hogy a 3-2-5-ös (WM-) rendszer a jövő hadrendje, szemben a 2-3-5-tel, amit a délnémet csapatok még a 30’-as években is előnyben részesítettek. Viszont Nerz szerint a játékosoknak tartaniuk kellett magukat a posztjukhoz: aki védő, annak védekeznie kell, aki csatár, annak támadnia. Herberger, aki a grundfutball megszállottja volt, abból indult ki, hogy ott sincsenek megszabva ennyire a posztok, akkor nagypályán miért kéne. Ő már azt képviselte: ha nálunk a labda, akkor mindenki támad, ha az ellenfélnél, akkor mindenki védekezik. Manapság egyébként ismét ez dívik, ahogyan Alaba is megtalálható az ellenfél alapvonalánál, úgy Ribéry is gyakran marcangolja ellenfelét a saját alapvonalnál.
A berlini fiaskót követően Nerz még hivatalában maradt, de ténylegesen már Herberger látta el a birodalmi kapitányi feladatokat. 1937 májusában is ő hívta össze a válogatottat Breslauba (ma: Wroclav). A dánok elleni mérkőzés volt Herberger első legendás teljesítménye. A Breslau-tizenegy (képen) 8-0-ra verte meg ellenfelét. Nerzhez hasonlóan WM-rendszerben és emberfogással. A fizikai fölényt ő is érvényesíteni akarta. Ami újdonság volt: 1. Megjelent a játékmester, az irányító (Fritz Szepan), aki az edző meghosszabbított keze volt. 2. Védekezésben a játékosok csoportokban támadták az ellenfelet. 3. Az öt támadó állandóan cserélgette a posztokat. Képtelenség volt felvenni őket a védőknek.
A Breslau-Elf az 1938-as VB egyik esélyesének számított. Ahogyan az osztrák Wundermannschaft is. Végül ugyanaz lett a vesztük. Nem sokkal a VB előtt a nácik bevonultak Bécsbe, a két ország eggyé vált. Ez pedig a válogatottat is érintette. A központi elvárás szerint 6-5 vagy 5-6 arányban, de mindkét csapatnak képviselnie kell magát a kezdőcsapatban. Hiába a remek játékosok mindkét oldalon, ez nem így megy. Ez az ún. nagynémet válogatott már a nyolcaddöntőben búcsúzott. Minden idők leggyengébb német VB-szereplése.
A háborús szellemiség egyébként áthatotta a futballt is. Karl Oberhauer náci funkcionárius elképzelése szerint a háborús elképzeléseket kell a pályára is átültetni: „Villámháborús futball” – a már elavultnak számító 2-3-5-ös hadrendben mindenki támad.
A világháborút követően Sepp Herberger kezdte meg a német foci újraszerezését. Már a háború alatt is megpróbált gondoskodni legjobb játékosairól. Úgy ahogyan sikerült is. Herberger megkerülhetetlen figura, hiszen ő volt az, aki a nerzi Huszár-stílus párharcokban van erősségét, a küzdőszellemet össze tudta egyeztetni a déliek rövidpasszos, kreatív pozíciójátékával. Gyakorlatilag először teremtett „NÉMET FOCIT.”
Hosszú út vezetett még 1954-ig. Herberger Fritz Walter Kaiserslauternjére építette fel csapatát. Ehhez még röviddel a VB előtt is tartotta magát, amikor a Lautern megalázó 5-1-s vereséget szenvedett a bajnoki döntőben a Hannovertől. És nem is érdekelte, ki van a legjobb formában. Nem a legjobb egyéni teljesítményekre volt kíváncsi, hanem a taktikának rendelte alá játékosait.
Ennek a cikknek nem tisztje, hogy értékelje az 1954-es német csapat körüli visszás kérdéseket, összeesküvés-elméleteket. Ezzel részletesen foglalkoztam a Végül mindig a németek című könyvben. (A visszajelzések alapján kölcsönösen objektív módon) Viszont itt egy taktikai csodát is láthatott a világ.
Az nem kérdés, hogy az Aranycsapat volt a világ legjobbja, nekünk járt volna a trófea. De be kell látnunk, Herberger is kihozta a legtöbbet a saját csapatából.
Az egész Fritz Walter köré épült, ő egyfajta hamis 9-esként fogta meg a karmesteri pálcát. (A VB-döntőn inkább középfedezetnek nevezik meg a posztját.) Párharcokban erősnek kellett lenni, gyorsnak kellett lenni, de egyúttal technikailag is hibátlannak. Emberfogásban védekezni, és F. Waltert tömni labdákkal – odafigyelve az oldalpasszokban rejlő lehetőségekre is. Alapelv: semmit sem a véletlenre bízni. Később Ottmar Hitzfeld is ez utóbbit emelte szentséggé.A herbergeri harcmodor az „örvény” jelzőt is megkapta. A támadók nem állva várták a labdát, hanem állandó mozgásban voltak. A pozíciójukat is cserélték.
Azt már a döntő előtt látni lehetett, hogy Sebes Gusztáv csapata arra épít, hogy Hidegkúti Nándor hamis kilencesként visszalép a labdákért. Adott esetben pedig cserélnek Puskással. Herberger fegyvere az volt, hogy az Eckel-Liebrich páros leköveti ezt a váltást, és amikor a két magyar támadó posztot cserél, ők is kicserélik az embereiket. Herberger azzal nem számolt, hogy Bozsiknak szabad kezet ad a magyar kapitány. Így ő fedezetként gyakran bekapcsolódott a támadásokba (a 4-2-4 születése).
Viszont az esős idő (Fritz-Walter-időjárás), a jobb cipő és a magyar játékosoknak a párharcokba való belekényszerítése addig szokatlan helyzetet teremtett az Aranycsapatnál. Ehhez még kellett egy jó adag szerencse és máris bekövetkezett, amiben lényegében csak Sepp Herberger hitt.
Az 1954-es finálé azóta is meghatározója mindkét futballkultúrának. Itthon azóta is ezt a generációt sírjuk vissza, jelenleg is alig akad olyan magyar játékos, akit jegyeznének a világ futballjában. Németország azóta is, jelenleg is sikeres, VB-címvédő. De minden generációt és minden kapitányt 1954-hez mérnek.
A cikk a 2016-os „Vom Libero zum Doppelsechs” című könyv alapján íródott, melyet Tobias Escher taktikai szakértő jegyez. A következő részben a catenaccio betör Németországba, Franz Beckenbauer pedig forradalmasítja a védőjátékot.
A német labdarúgás történetéről bővebben olvashattok a Végül mindig a németek című könyvben.
A cikk elsőként az fcbayernmunchen.hu-n jelent meg.
