Beléptünk a 20-as évekbe. A mi évszázadunk huszas éveibe. Jelenleg ugyanolyan távolságban állunk 2050-től, mint 1990-től. Ha azt mondjuk, hogy harminc évvel ezelőtt, akkor már csak kevesen és ritkán gondolunk a hetvenes évekre – én még mindig.
A saját kis világomból példát merítve nehéz belegondolni, hogy nemrég volt az, hogy 2000-as Bundesliga idényzárón az Unterhaching meglepetésre – Michael Ballack öngóljával is – legyőzte a Bayer Leverkusent, s így mégis a Bayern München lett a német bajnok. Azóta 20 év telt el. Mikor? Hogyan? Hátborzongató érzés. Pedig történtek frankó dolgok az elmúlt 20 évben. Mindenféle értelemben.
Míg ma már mindent egy pillanat alatt meg tudok nézni a mindg kéznél lévő miniszámítógépemmel (a.k.a. mobiltelefon), mások már az órájukkal csinálják ugyanezt, addig 2000-ben én személy szerint még nem is Interneteztem. Könyvtárban is alig, csak amolyan érdekességként. De még csak le se kötött. Ma meg már munka, napi ügyek, kapcsolattartás, szórakozás, egész nap fel van kapcsolva a számítógép. “Várjál, megnézem!” – mondod akkor is, ha kellemesen töltöd az idődet.
2000-ben a Real Madrid Morientes, McManaman és Raúl góljaival 3-0-ra verte a Valenciát a BL-döntőben, már Iker Casillasszal a kapuban, de még Bodo Illgnerrel a padon. Két csoportkörben zajlottak a küzdelmek, két norvég csapattal és a Sturm Graz-cal a főtáblán. Spanyol fal előtt a Bayern… Az UEFA-kupa döntőjében a Galatasaray büntetőkkel legyőzte az Arsenalt, a meccs embere pedig Claudio Taffarel lett.
2000, amikor az AC Parmát még Buffon, Thuram, Cannavaro, Crespo vagy Diego Fuser erősítették, de a Werder Bremennél már ott volt Claudio Pizarro.
Amikor David Trezeguet bevágta, Sérgio Conceicao végleg megalázta a németeket, utoljára találkoztunk foci világeseményen a Jugoszlávia névvel, Abel Xavier képétől riadtunk fel álmunkból, Samuel Eto’o és Kamerun pedig olimpiát nyert Xaviék ellen. És még csak sejthették, mi fejlődik ki Louis van Gaal barcelonai próbálkozásaiból. De persze a bajnokságot – amit még Primera Divisiónnak hívtunk- elbukták a Deportivo La Corunával szemben. Roy Makaay is ünnepelt. A Celta Vigó és a Mallorca megcsípte az Intertotó-kupás helyeket, a Leeds United pedig harmadik lett (következő évben BL-elődöntős) Angliában. És a Manchester City is feljutott a Premier League-be.
A Lazio bajnok lett Olaszországban, Martin Max pedig gólkirály a Bundesligában. Lengyelországban született német szülőktől, még senkit sem érdekelt a dolog. Német válogatott “csak” egyszer volt. De még így is többször, mint fia, Philipp Max, aki évek óta próbál beférkőzni Jogi Löw kegyeibe, aki 40 évesen két török munka között épp a Karlsruher SC-t irányította, jól eltitkolva, hogy egyszer majd világbajnok lesz. Berti Vogts-ot Christoph Daum váltotta volna a német padon, jött azonban Rudi Völler.
Az Aranylabdát Luis Figo nyerte. Sokan pedig várták, hogy nemsokára beérik a portugál aranygeneráció. Talán a hazai rendezésű EB-n összejöhet nekik a siker… Vagy már a VB-n. Figo amúgy 60 millióért igazolt a Barcelonából a Real Madridhoz.
A magyar bajnokságot a Egervári Sándor vezetésével a Dunaferr nyerte az MTK és a Vasas előtt, míg a Tatabánya negyedik lett. De első olsztályú csapata volt Pécsnek, Győrnek, Nyíregyházának, Vácnak, Szegednek, Siófoknak, Nagykanizsának is. Persze a pécsieknek ehhez az is kellett, hogy az akkori 18 csapatos bajnokságban a Gázszer helyét átvegyék tavaszra. NB1-es volt a Fehérvár is, azonban ez csak másodosztályt jelölt, a legfelső ligát Professzonális Nemzeti Bajnokságnak hívták.
Azért majd kibírjuk valahogyan az Instagram-királyok, videóbíró, összeeurópai EB, átigazolási őrület korában. Pláne, hogy jelenkorunk nagy hozadéka, hogy pillanatok alatt rákereshetünk és élvezhetjük tech-eszközeinken akár az ezreforduló romantikáját is. Így azért ki lehet bírni 2020-ban is! Ugyanannyira közel 2051-től, mint 1990-től. 🙂