Nem biztos, hogy a jóvátétel a megfelelő szó, hiszen egy-egy nagy tornán mindig vannak büntető-párbajok, ahol valakinek mindenképpen hibáznia kell. És mindenki, aki szokott tizenegyest lőni, néha hibázik.
Felfoghatatlan számomra, mekkora teher lehet ilyen kiélezett szituációban odaállni a 11-es ponthoz, nekem még a TV előtt is nehéz végignéznem. Hasonlót érzek az olimpiákon a vívás döntőiben.
És felfoghatatlan számomra, mekkora teher lehet úgy továbbélni az életet, hogy a történelmi pillanatban pont te vagy az, aki ezt a látványos, végzetes hibát véted. Gareth Southgate 1996-ban ebbe hatványozottan esett bele, hiszen az angol válogatott hazai pályán, 30 éve várva egyáltalán egy nagy döntőre, az ősi ellenfél németek ellen bukta el azt a büntető-párbajt, amit bizonyosan tényleg az egész nemzet figyelemmel kísért. Ráadásul a válogatottal játékosként ő később sem járhatott ilyen magasságokban. Klubcsapataival egyetlen egyszer járt nemzetközi döntőben: 2006-ban a Middlesbrough játékosaként. Búcsúzásként. Vesztettek.
Viszont ő volt az, aki 1996 után újra a négy közé vezette az angolokat egy nagy tornán – 2018-ban már szövetségi kapitányként. Most pedig esélyt kaptak az angolok arra, hogy szinte az egész EB-t a Wembley-ben játsszák hazai pályán – a beutazási szabályok alapján az ellenfelek szurkolóinak dolgát is megnehezítve. És ezen az úton épp a németek, ráadásul a rossz passzban lévő németek ellen lehet egy nagy lépést megtenni.
