Szombaton 15.30-tól a szebb napokat is látott Hamburger SV otthonában lép pályára a Bayern. Az erőviszonyok egyértelműek, a mérkőzés mégis több, mint egy egyszerű sablonbajnoki.
Jerome Boateng, Hasan Salihamidzic, Ivica Olic, Markus Babbel, Daniel van Buyten, Zé Roberto, még jó darabig törhetnénk a fejünket, ha fel akarnánk sorolni az összes olyan profi labdarúgót, aki az FCB és a HSV csapatánál is megfordult. Közülük különös éllel kell kiemelni azt a Franz Beckenbauert, aki már játékosként, de klubvezetőként is a Bayern élő legendája lett. A klubtörténet talán legnagyszerűbb alakja, akit csak „Császárnak” hívunk, két szezonon át szolgálta a Hamburgot is.
Beckenbauer 14 éves korától játszott a Bayernnél. Abban a korszakban vált felnőtt futballistává, amikor még a legjobbak is a munkából mentek edzeni: a Császár például biztosítási ügynök volt az Allianznál. Vele a pályán a Bayern elsőligás klubbá, majd bajnokcsapattá, nemzetközi kupagyőztessé és végül Európa – azóta is – megkerülhetetlen élklubjává vált. 1977-ben visszavonult a válogatottból és a Bayernt is elhagyta. Három évig az amerikai New York Cosmosban futballozott.
1979 végén, 34 évesen már saját maga is úgy gondolta, hogy lassacskán ideje lezárnia karrierjét, az amerikai „operettligában” (Hermann Neuberger DFB-elnök nyomán) még van lehetősége játszani, de pl. a Bundesliga már nem az ő szintje. Egészen másként gondolta két régi ismerős: Branko Zebec, korábbi edzője, a HSV akkori mester valamint Günter Netzer (VB, EB-győztes) HSV-menedzser egy dortmundi jótékonysági meccsen lepték meg az ajánlattal. A Hamburg mindig is tényezőnek számította a (nyugat-)német futballban, viszont ekkoriban komoly csapatépítés zajlott Hamburgban. Elegendő lenne a liverpooli Kevin Keeganre gondolni, de olyan német válogatottak is, mint Manni Kaltz, Horst Hrubesch, Uli Stein vagy Felix Magath is az északiakat erősítette.
És az eredmények sem maradtak el. 1979 és 1984 között folyamatosan első-második helyen végeztek a bajnokságban. 1977-ben KEK-et, 1983-ban BEK-et nyertek, 1982-ben pedig UEFA-kupa-döntőt játszottak. Gyakorlatilag akkoriban ők voltak a Bayern „ellenfelei.” Ráadásul az elmúlt 30 évben mindössze egyetlen trófeát tudtak felmutatni: 2003-ban a kétes presztízsű ligakupát.
Beckenbauer elmondása szerint egy los angelesi mérkőzés reggelén eszmélt rá, hogy bizony rá kell bólintania a hamburgiak megkeresésére. 1980 végén csatlakozott a HSV-hoz, akiket ekkor már Ernst Happel irányított. Amikor a bajnoki címvédő Bayernt és az azelőtti bajnok Hamburgot mindössze egyetlen pont választotta el egymástól a tabella élén.
Neki kijáró tisztelettel fogadták már a repülőtéren: ezernyi szurkoló és tucatnyi újságíró még ma sem mindennapos. Átigazolási díjat nem kellett ugyan fizetniük a hamburgiaknak, de az évi 1,2 millió német márkás fizetés akkoriban álomszerű volt. Papíron egyébként a mezszponzor „BP” fizette, míg a DFB-nek egy havi 5.000 márkás fizetést adagoltak be. A szövetségi titkár persze majdnem leesett a székről, mennyire hülyének nézik őket. De probléma nem lett a dologból. És a klubnak sem kellett aggódnia a pénzügyek miatt: a Volksparkstadionban addig átlagosan 15.000 néző látogatott ki meccsenként, a Császár hazai bemutatkozásán, a KSC ellen 41.000-en voltak.
Beckenbauer másfél szezon erejéig szerepelt a HSV-nál, ezalatt 28 bajnokin lépett pályára. Hamburgi karrierjét hátráltatta visszatérő sérülése. Ez is közrejátszott abban, hogy a látványos kezdés ellenére a Császár északi liazonja nem maradt annyira emlékezetes. Ettől függetlenül német bajnokként hagyhatta el ismét Németországot, hogy végül a New York Cosmosnál fejezze be a pályafutását. Két év múlva pedig már a német válogatott kapitányi (edzői papír hiányában helyesebb: csapatfőnöki) székében találja magát. A Bayern ellen egyszer, 1981 márciusában lépett pályára.
