Akik a nemzetközi futball legnagyobbjait követjük, gyakran megkapjuk bírálatként, hogy Magyarországon is van foci, miért nem azt nézzük, meg különben is mindenkinek kötelezően a helyi klubokért kellene rajonganiuk. A kötelék szempontjából ennek vannak fajsúlyos előnyei. Nagyon örülnék annak is, ha őszintén tudnék rajongani a helyi profikért, akik egyébként olyan teljesítménnyel és példával szolgálnának, amivel ki is érdemlik ezt.
Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a futball sem más, mint az élet bármely más területe. A tiszteletet, az érdeklődést, a rajongást nem megkövetelni kell, hanem kiérdemelni. Nem azért fogok bárkit is tisztelni, mert van egy közösségi nyomás arra nézve, hogy őt kellene tisztelnem. Hanem azért, mert olyat művel, ami bennem ezt az érzést gerjeszti. Ami kivívja a figyelmem, és aminek a része akarok lenni. Amiből – ha akár csak virtuálisan, de – egy percet sem akarok elszalasztani. Még érdekesebb ez, ha a példa már egy absztrakcióban ölt testet. Például a német fociban vagy a Bayern Münchenben, mely generációkon átívelően vívja ki az érdeklődésemet. Olyannyira erősen, hogy ebből egy a helyi közösségemhez, a lelkiismereti meggyőződésemhez, a nemzeti identitásomhoz, a hivatásrendi tudatomhoz hasonlóan elválaszthatatlan kötelék szövődik.
Márpedig a futball nem függ a földrajztól. A futball lényege épp abban rejlik, hogy összeköt. Egy közös nyelv, egy közös élmény függetlenül attól, hogy a pesti flaszteren vagy a riói favellákban kezdik-e el. A futball univerzális. És aligha lehet tudatos választás eredménye, hogy ennek a közös érzésvilágnak melyik része fog téged megnyerni. Ha a szurkolásod arra irányul, hogy minden hátráltató tényező ellenére a helyi futball is ilyenné váljon, szép dolog. De nem lehet kizárólagos.
Persze, ahol jó foci van, a pénztárca pénzzel, a klubmúzeum trófeákkal tömve és az Internetből kicsordulnak a lájkok, az vonzóbb is lesz. De van olyan helyzet, amikor valaki nemzeti szinten a győztes oldalon áll, őt mégis a vesztes nyűgözi le. Amikor a közösségi nyomás alapján világbajnok hősökért kellene rajongani, ő mégis egy másik, a legyőzött nemzet vezérét pillantja meg.
Jupp Heynckes, aki játékosként világbajnok, edzőként pedig BL-győztes, tehát többszörösen is a futballtörténelem kiemelt alakja. Neki megvolt az a szerencséje, hogy kilencévesen TV-n keresztül nézhesse meg, ahogyan a saját hazája futballválogatottja csodát hajt végre, és első alkalommal megnyeri a foci-VB-t: „Balzsam volt a német léleknek a háború leírhatatlan borzalmait követően.”
De Jupp Heynckes esete mutatja meg legjobban, hogy a futball univerzális, és szépsége nem függ határoktól. Neki ugyanis nem valamelyik német focista játéka tetszett meg, hanem a magyar Puskás Ferenc képességei ámították el. Onnantól kezdve az vált céljává, hogy a futballpályán amennyire csak lehet, sikerüljön lemásolnia a nagy idol mozdulatait.
Ezt támasztja alá, hogy ő maga is így emlékszik vissza arra a világbajnokságra: „Az én hősöm akkoriban nem Helmut Rahn vagy Fritz Walter voltak, hanem a magyar Puskás, akit később Madridban megismerhettem.”
És ahogyan mi, magyar fiatalok képesek vagyunk más nemzetek játékosai iránt rajongani az ő kivételes technikájuk, alázatuk, akaraterejük, vagy akár csak kiállásuk miatt, sok vonatkozásban példát is merítve a személyes történetükből, ugyanígy nincs semmi meglepő abban, hogy egy német fiatal még a világbajnoki cím árnyékában is tiszta szívből tudott rajongani és magyar játékosért, aki korának kivételes egyénisége volt.