Visszatekintő: Jupp Heynckes remekműve

Visszatekintő rovatomban a Bayern München 2013-as tavaszi menetelésének egyik gyöngyszemére, a remekműre, a Barcelona elleni 4-0-s győzelemre emlékezem kötetlen formában.

Best moments: FC Bayern first leg gala 2013 vs Barcelona

Az idei társadalmi bezárkózás engem is alapjaiban érint, napjaim legnagyobb részét a lakásban töltöm. Nem volt kérdéses számomra azonban, hogy ezeket a heteket, hónapokat nem átvészelésként akarom megélni, hanem próbálom aktívan kihasználni az időt. Jupp Heynckes filozófiáját követve – amit sokszor a Bayern München is magáévá tett -, miszerint a visszalépéseket az előrelépésekhez kell eszközül használni. Ő maga is sok csalódást élt meg karrierje során, majd játékosaival is sokszor kellett ezzel megbirkóznia. 2012, majd 2013 pedig mindennek a nagy példája is lett.




Már-már megszállottként kerestem én is, hogyan lehet kimaxolni az eltöltött időt, most már mondhatom, hogy sok hátralékos dolgomat teljesítettem. Nekem így hasznos volt az elmúlt időszak. Sokat foglalkoztam focival is, persze elsősorban a múlttal. A napokban meg akartam nézni a 2013-as Barcelona elleni mérkőzéseket is.

Az egyik Pannonbajor Podcastben mondtam, hogy számomra vannak olyan meccsek, amelyek sokkal nagyobb katarzist jelentettek. Ilyen például a 2010-es Manchester United elleni BL-visszavágó vagy a 2012-es Real Madrid elleni büntetőpárbaj. De ha a megnyert döntőket nem számoljuk, amikkel nem lehet versenyezni, akkor a 2013-as Barcelona elleni első mérkőzést nevezném a Bayern történetének legnagyobb meccsének. És legkevésbé az eredmény miatt. Persze az se semmi…

Azt terveztem, hogy más meccsek mellett ezt is „passzívan” fogom újraélni: napi teendők, szkennelések, postázás, mosogatás, főzés, haskerekezés stb. közben. Azonban már a 100. másodpercben el is vetettem ezt. Egyszerűen annyira lebilincselő volt a látvány, hogy egyetlen másodpercről sem akartam lemaradni. Hét év távlatából. Még pislogni se volt idő, nemhogy közben még felvágjam a csirkét…

Ez a Barcelona már bizonyosan nem az azt megelőző évek Barcája volt, ez látszott. De még mindig ők számítottak a kihívott félnek, a legnagyobb jelzőkhöz őket kell lefutballozni. Nem egyszerűen valahogyan több gólt lőni, hanem lefutballozni. Ehhez ezen az estén szükség volt a Bayern játékának teljes repertoárjára. És ezt láttuk is.

Minden megvalósult, amit futballszurkoló elvárhat, és minden, amit a Finale Dahoam árnyékában kissé még tamáskodó Bayern-szurkolók remélhettek. És nem, nem játszott alárendelt szerepet a Bayern. Valóban többet volt az ellenfélnél a labda, ez szokatlan volt a müncheniek számára, de ez nem jelentette azt, hogy a Barcelona irányított volna. Egyetlen percig sem volt érezhető, hogy nyomás alá helyezné a bajorokat. Sőt, a Bayern csapavédekezésé keltett olyan erőt, amitől a Barca játéka inogott meg. Labdafölényben játszó csapattól ez kivételes és szokatlan.

Általában a labdás csapat helyezi rá a nyomást ellenfelére. Itt a Bayern helyezte a nyomást a Barcelonára, visszatámadással és letámadással, csapatszintű védekezéssel, amiből az kerekedett ki, hogy a Barcelona nem tudott épkézláb támadást felépíteni. Máskor ugye ilyet zsákszámra dolgoztak ki, aztán legfeljebb nem sikerült belőni a helyzeteket. Itt ezen az estén nem sikerült eljutniuk a támadóharmadba se, és nem azért, mert a Bayern bevette volna magát bunkerbe. Nem volt passzív a Bayern. Éppen az a lényeg, hogy egy másodpercre se volt passzív. Nem alakultak ki kézis labdajáratások sem. Itt ezen az estén a 69. percig kellett várni, hogy a katalánok egyáltalán kapura lőjenek. A 69. percig Manuel Neuernek nem volt dolga. /Egy hatalmas helyzete volt a Barcának, de ott Dante még pont el tudta csípni a labdát Messi elől./




Egyszerűen nem engedett támadást a Bayern. Összességében két lövést és a már említett Dante-mentést lehetett összeszámolni. Ez egy átlagos bajnokin is harmatos lenne egy német kiscsapattól. A Bayernnél önmagában a kimaradt helyzetekből legalább három nagyobb helyzetet lehetett összeszámolni, mint ameddig a Barcelona eljutott. Ezen az estén a Bayernnek voltak helyzetei. Nem kivárásból vagy az ellenfél hibájából, hanem menetrendszerűen és a saját harcmodornak köszönhetően.

Jah, Dante. Nem a legerősebb kártyalap a pakliban, de ezen az estén ő is brillírozott. Igenis, vele kapcsolatban ne csak a rossz belépőket, meg a szimpatikus emberi motívumait emeljük ki, hanem azt is, ahogyan 1-0-nál ziccertől óvta meg a csapatot kulcspillanatban. Előtte ugye gólpasszt adott.

Vagy Bastian Schweinsteiger, akiről Jupp Heynckes akkoriban és azóta is az ő igazi vezéreként áradozik. Ezen a tavaszon, illetve ezen az estén mindent láttunk tőle. Nemcsak kulcspasszokat és belépőket. De ahogyan a támadásépítés elején visszalép a két belső védő közé, vagy ahogyan Mario Gómez lecserélést követően kb. hamis kilencest játszott. Előretolt védekező játékosként a visszatámadások sikeréért.

A Robbéry-páros pedig hátratolt támadókként. Voltak olyan szituációk, amikor a felezővonalnál értek össze védekezésben, abban a pillanatban ők voltak a belső középpályás páros. De látni lehetett tudatos visszalépéseket, amikor a szélső védő kiváltott. Támadásban pedig mindent láttunk tőlük.

És Müller! Szinte magától értetődőnek vesszük azt, hogy a Barcelona ellen a saját térfélen labdát szerez. Szinte említésre se méltó, hogy ő ezt csinálja. Szokványos. Hogy aztán fogja magát és bevezesse a Busquets – Xavi kettős közé. Valóban megbotlik kicsit, nem tökéletes technikai megoldás. De elviszi a két klasszis között a labdát. Megcsinálja.

Annyiszor, de annyiszor kellett megvédeni viták során Thomas Müller képességeit és hasznosságát. Pedig nem kell, önmaga bizonyította klasszisát számtalan alkalommal az elmúlt évtizedben. Különösen ezen az estén. Fent egy kivágás arról is, ahogyan a saját tizenhatosnál szerel. Nemcsak bóklászik, nemcsak belebotlik. Érzéke van ehhez a játékhoz. Ahogyan az első gól előtt ő az, aki beforgatja a labdát, kiteszi Robbennek. Amikor a labda Robbentől Dante felé száll, Müller még sehol. Valójában a labdának sem oda kellett volna mennie, ahova Müller mozgott, de ő mégis pontosan érkezik oda, ahova kell. Tök üresen, a semmiből.

Gólpasszt ad Gómeznek, majd Robben góljánál helyet csinálni neki. Leiter Jakab ezt úgy mondaná, hogy értelmezi neki a teret. A negyedik gólt pedig megint ő szerezte, pedig előtte már jelezte, hogy megsérült. De a játékot csak a gólját követően lehetett megszakítani.

Azon mérkőzésen egyike, amit érdemes magyar kommentátorral újranézni. Faragó Richárd és a mellette ülő Király Gábor teljesen képben voltak, és azt adták vissza, ami a pályán történt. Ámulatuk és csodálkozásuk tökéletes hangulatfokozó a meccshez. Hallatszik, ahogyan a kommentátor számára is fokozatosan válik világossá, hogy futballtörténelmi meccset lát, egy igazán nagy csapat vizsgázik és remekel a pályán.

A végére még jöhet egy kis technikai oktatás Mario Gómeztől: