Felkészülni bármilyen eshetőségre, eleve kizárni a szerencseelemet a játékból: folytatódik a Bayern München szélmalomharca az elemekkel.
Három ponttal a zsebben, de összességében elégedetlenkedve köszöntöttük a 2016-os futballévet. Csapatunk a Hamburg vendégeként is számtalan olyan taktikai elemet megvillantott, amik végigkísérik a szezont. A kellő dinamika és szenvedély hiányában azonban nem az ősz legnagyobb részét uraló gálajátékot, hanem az utolsó 6-7 mérkőzést jellemző minimalista teljesítményt láthattuk. Ahogyan a gondosan megépített versenyautó önmagában csak porosodik a garázsban, úgy a taktikai ideák is csak akkor érnek bármit, ha azokat vissza is látjuk a pályán. Tegnap ez csak csírájában történt meg, a decemberi találkozókhoz hasonlóan.
Mint mindig, ezúttal sem lehet egysíkúan felrajzolni azt, milyen hadrendben szerepeltek a müncheniek. A rugalmasság alapvetően elvárható klasszis játékosainktól, és úgy tűnik, Pep Guardiola ezt követően is a rugalmas hadrendben fogja látni a győzelem kulcsát. Erre azért is van szükség, mert a taktikai sémából kiviláglik, a cél továbbra is a totális támadás lenne, ahol kvázi 5 támadóval feszülünk neki az ellenfélnek. S ami legszebben talán az Arsenal vagy a Stuttgart ellen mutatkozott meg. S ha lehet hinni annak, hogy Guardiola a magyar Aranycsapatban látja a futballideálját, nem lehet véletlen, hogy kissé megdöbbentően, de szépen lassan a WM-rendszer világlik ki a szemünk előtt.
De ahogyan a Csinibabában is bemondja a hölgy a keserű poént: „Ez nem az ötvenes évek!” Nem elég csak támadni, a modern futballban meg kell oldani a Pep Guardiola által kényesen kezelt támadásból védekezésbe való visszaállást, magyarán szólva a kontrák csírában való elfojtását. A támadásnyitás agresszív megakadályozása nem újszerű, talán emlékszünk arra, amikor Mario Gomez mesélte csillogó szemekkel 2011 őszén, mennyire tetszik neki (még neki is! 🙂 ), hogy labdavesztést követően ki kell vennie a részét a védekezésben is, támadnia kell az ellenfél belső védőit. Arturo Vidal megjelenésével ez egy teljesen más szintre lépett. Kérdés persze, ha a legtöbb támadónk egészséges, Vidal kezdő lesz-e a kulcsmeccseken, s ha igen, akkor az ún. hatos vagy nyolc poszton.
A középső harmad kontrollálásának eszköze a hadrendváltás: Philipp Lahm fellép a középpályára, befelé húz, az ellenfél labdakihozatalánál akadályt jelentve, hátul pedig védőhármas próbálja lefogni a gyors indítások lehetőségét. E körben maximum a pozíció az, ami kötött, a játékos nem. Amikor működött, számtalan példát láthattunk arra, hogyan osztják fel a többiek a feladatot, ha például David Alaba fellépett. (Tegnap sajnos egyáltalán nem láttuk, de Douglas Costa eddigi szerepvállalását végigkísérte az, hogy támadásban tudatosan az ellenoldalt erősítettük, hogy aztán a gyors oldalváltással Costa egy-az-egyben vezethesse rá a labdát védőjére.)
Tehát védekezésben alapvetően pénteken is egy 4-1-4-1-et láthattunk (a kisképen), mely támadásban 3-2-4-1-gyé váltott át (fenti nagy kép). A kulcs a kapitány, Philipp Lahm. Azért is fontos az ő nevét kiemelni, mert ő pozícióváltása volt talán az egyetlen, amit ki lehet emelni a pénteki meccsről, az egyetlen eleme a játéknak, ami egyáltalán működött a HSV ellen. Ráadásul láthattuk, hogy Lahmnak azért a támadások során is szerepe van. Bár technikai hiba miatt helyzet egyik alakalommal sem alakult ki belőle, de kétszer is a semmiből termett ott, s kényszerítővel tört volna be a büntetőterületre. Kérdés az, mennyiben sínyli meg a támadójáték, ha David Alaba továbbra is csak korlátozottan vesz részt a támadásokban. Az optimális feladatmegosztás megoldást jelenthet a problémára. De azt is ki kell emelni, hogy a korábbiakhoz képest Thiago pénteken alig tudta segíteni Comant a balszélen.
Ha mindenáron ítéletet akarunk mondani a hamburgi fellépésről, akkor azt kell elővennünk, mennyire függ a játék minősége a játékosok szenvedélyétől, motivációjától. Ugyanaz a séma, ugyanaz a taktika, teljesen máshogy nézett a kényelmeskedő első félidőben és teljesen máshogyan azokban a percekben, amikor a hamburgi egyenlítéssel a játékosok ráeszméltek arra, hol is vannak… E tekintetben leginkább abban tudunk bízni, hogy van alapja a vezetőség és a játékosok fogadkozásának, hogy újra brutálisan szomjazunk a sikerre.
Hiszen az úgy rendjén van, hogy az ellenfelek túlnyomó többségének úgy kell pályára lépnie, hogy tudja, elég egyet hibáznia, és vége; de mi aligha bízhatunk abban, hogy mindig elég lesz kivárni, hátha hibázik az ellenfél. (a Spielverlagerung blog nyomán)
