Megláttam a főoldalon szereplő képet tegnap a Kickernél, őrületes nosztalgiát indított el bennem, hiszen szinte minden egyes részletének kultikus jelentősége van a német futballban járatos emberek számára. De a gondolataim ennél is tovább csordultak. Milyen bődületes ereje van az emlékeknek!?
Számomra az emlékek, akár jók, akár nem annyira jók, különös jelentőséggel bírnak. Az idő valahogyan mindent képes átfesteni. Nem feltétlenül megszépíteni, hiszen a személyes kudarcok, életragédiák ugyanúgy fájdalmasak maradnak, maximum megtanulsz velük együtt élni. És vannak olyanok, amik úgy érzed, életed végéig kísérteni fognak. De azért sok olyan emlék van, ami ott akkor nagyon dühített, majd visszanézve már mosolyogsz rajta.
Ugyanígy ha azokra a napokra, hetekre gondolsz, amikor kőkemény kihívás előtt álltál, s nagyon meg kellett dolgoznod a hajszálon múló sikerekért. Nekem ilyen érzés visszagondolni az egyetemi vizsgaidőszakokra, amikor gyakran már reggel ötkor felkeltem (este nem tudok tanulni), hogy korán beleálljak a tanulásba. Akkor nehéz volt, ma már inkább hiányzik az érzés, amikor a csípős hidegben hajnalban sétáltam a teszkós cuccokért. Vagy 2008-ban, amikor az EB alatt rongyosra hallgattam az aktuális szurkolói számokat. Látom magamat a Duna Plázában állva, és izgatottan várva, hogy a Schweinsteiger – Podolski kettős ismét elkápráztasson. Hogy a német-török meccset követően hajnal háromig terveztük a bécsi utazást, majd reggel 6.50-kor már tételt húztam munkajog összevont kollokviumból. 13 vizsgázóból 1 hármas és 2 kettes lett, nekem is sikerült nagy nehezen kettesre mentenem a helyzetet.
És ezért van, hogy én például minden évszakot szeretek, mert a ködös novemberben és a szeles áprilisban is egyszerre eszembe jut az, mit csináltam tavaly, öt éve, húsz éve.
Szóval a nosztalgia hatalmas szerepet játszik az életemben, a focihoz való viszonyulásban is. Az viszont már nagyon zavar, ahogyan ez az egész retróérzés egy politikai/üzleti eszközzé vált. Ez megmutatkozik a hazai rádióhallgatási szokásokban, de akár a legutóbbi amerikai választás retorikájában (lásd: South Park Member berries). Az pedig különösen zavaró, ahogyan újabb és újabb bőrt húzunk le az ezredforduló pocsék, értéktelen zenei kínálatából, amit én nagyon nem szerettem. A legrosszabb benne, hogy egyébként működik. 🙂 Hallom a Groovehouse-t és társait, hirtelenjében elfog a nosztalgia engem is. Szóval ha itt a Kisalföldön mentek erre az Emlékek Éjszakájára, előfordulhat, hogy engem is láttok majd. Azért a szokványos pancsolt whiskey-kólára ne hívjatok meg, azt ki nem állhatom. NECC Party-n viszont szinte biztos, hogy láthattok majd. Nagyon érzik a generációs hullámot a srácok.
Visszafordulva a futballra, az emlékek fókusza itt is egyre inkább a 2000-es évekre tevődik át. Számomra, aki a 90-es évek közepén szerettem meg a német focit, mindig is az marad a kedvenc időszakom. Viszont ahogyan telik az idő, a nosztalgia is újabb és újabb hullámokkal csap elő. Nézzük csak meg ezt a képet!
A kép 2002. február 23-án, tizenhét éve készült, szinte kiapadhatatlan részletekkel találkozunk:
1. A büntetőt lövő Oliver Kahn.
2. Ivica Piplica, mint jelenség a német fociban.
3. A Bundesligában szereplő Energie Cottbus. Kissé más megalapozottsággal, mint a mostani keleti csapat, az RB Leipzig.
4. A kiállításra került Mátyus János. Egyáltalán a Cottbus magyar különítménye.
5. A müncheni Olympiastadion libaf zöld színű székei.
6. Hogy egy Bayern-meccsen nincs teltház!
7. A Bayern történetének egyik legkevésbé szebb hazai meze. Bordó, ráadásul markáns sötétkékkel ötvözve. Gondoljunk csak bele, mekkora hiszti lett abból idén, hogy a Bayern kék nadrágban játszik, majd a keskeny kék csíkból a karon.
8. A háttérben berobbanó kedvenc játékosom. Idén már 50 éves lesz!
9. Akkoriban még nem Paulaner és nem Audi (mezen: Telekom), hanem Erdinger és Opel.
És akkor ezen a vonalon eljutunk egészen addig, hogy a 10yearschallange mintájára már a Bayern München 2009 tavaszi idénye el elveszik a nosztalgikus ködben. Pedig milyen pocsék év volt! Milyen óriási kudarcokkal! És mégis van néha egy érzésem, hogy vágyom vissza abba az időszakba. Itt van előttem, amikor 5-1-re kikaptunk a Wolfsburg ellen, majd amikor értetlenül ültünk a Barcelona ellen, a Schalke elleni vereség, az utolsó forduló. És mégis az idő nem a fájdalmas részeket őrizte meg markánsan, hanem önmagában az érzést, hogy szurkoltam, vártam, reménykedtem. Úgy áltélném újra Luca Toni gólját a Hoffenheim ellen!
Sokkal jobban együtt éltem a csapattal ott akkor, mint az elmúlt évek sablonos bajnoki címei között. Ez igazságtalan, mert hatalmas elismerést érdemel a klub a triplázás óta eltelt hat év munkájáért is.
És ez brutálisan veszélyes. Nemcsak az, hogy képtelenek vagyunk a jót értékelni az életünkben, arra építeni, de az is veszélyes, hogy a múltnak egy tökéletesként beállított, megszépített elixírjével akarjuk összehasonlítani. Amiben eleve vesztésre van ítélve.
A jót könnyű megszokni, a nosztalgia pedig nagyon gonosz jószág tud lenni.
