2014-ben Belo Horizontéban a német válogatott történelmi 7-1-es győzelemmel küldte padlóra a hazai pályán játszó brazilok. A vereség olyannyira sokkoló volt, hogy talán még a brazil nemzet nagy gyásznapját, 1950. július 16-át is feledtette.
Pedig a mára már ötszörös világbajnok Brazília azóta eltelt egész futballtörténetét végig kísérte az 1950-es riói VB-döntő, ahol 199.854 néző előtt Uruguay 2-1-re győzte le őket. A világbajnokság négyesdöntővel zárult, de úgy hozta a sorsolás, hogy az utolsó meccset pont ez a két csapat játszotta, amelynek még volt esélye a győzelemre. A győztes gólt Alcides Ghiggia, a Penarol szélsője szerezte 11 perccel a vége előtt. A „Maracanazo” hősének lábnyomát 2009-ben ugyanebben a stadionban öntötték betonba, ezzel a futball legnagyobb legendái közé emelve őt.
Ghiggia Európában az AS Romában és az AC Milanban is megfordult, néhányszor pályára lépett az olasz válogatottban is – egyébként családja olasz származású volt. 2015-ben halt meg. Éppen az 1950-es döntő 65. évfordulóján. Még 2014-ben írta le, hogyan élte meg a nagy döntőt:
„Tulajdonképpen nem is döntő volt, hanem az utolsó és mindent eldöntő találkozó egy csoportkörben. Brazília röviddel a szünet után betalált. Aztán Schiaffino egyenlített. És jött a 79. perc. Akkoriban nagyon gyors voltam, elmentem Bigode mellől és Juvenal se tudott követni engem, szóval egyenest a kapu felé mentem.
A brazil kapus, Barbosa azt gondolhatta, hogy be fogom adni középre. Kijött a kapujából és várta, mikor passzolok, így hagyott egy kis rést. Szóval ellőttem a labdát a jobb sarokra, amikor Barbosa észlelte, a labda már a hálóban volt.
Síri csend volt. Röviddel a vége előtt a brazilok még lőttek egy szögletet. Amikor belőtték a labdát, nem figyeltem a játékvezetőt. Láttam a labdát szállni, és ahogyan Gambetta megfogja kézzel. Azt gondoltam, ez totál őrült, büntetőt fognak ítélni. Akkor néztem a másik irányba és láttam, hogy a bíró lefújta a meccset.
Boldogak voltunk, átöleltük egymást. Még egy tiszteletkört is futottunk, annak ellenére, hogy mindössze 30-40 uruguay-i lehetett a stadionban. De minden örömünk ellenére szomorú volt látni a kétségbeesett, síró emberek a nézőtéren. Még én is szomorú voltam egy kicsit. Egy váratlan tapasztalatot jelentett, ahogyan a szomorúság körbe lengte az egész stadiont. Mindössze három ember volt képes elhallgattatni a Maracanát: a pápa, Frank Sinatra és én.
Habár a meccs már háromnegyed ötkor véget ért, mi csak olyan nyolc körül hagytuk el a stadiont, mert nem tudtuk, hogy a brazil szurkolók hogyan fogják feldolgozni a vereséget. Nem voltak még biztonságiak, egyszerűen csak kimentünk a stadionból.
A hotelben találkoztunk néhány uruguay-ival, és velük ünnepeltünk. Kerestük a pénztárosunkat, hogy egy kis pénzhez jussunk, de nem találtuk őt. Így összedobtuk a pénzt szendvicsekre és sörre, majd egy szobában ünnepeltünk.”
