A német foci taktikája V. rész

Ott hagytuk abba, hogy Csernai Pál és Ernst Happel területvédekezésre épülő futballja klubszinten nagyon sikeres volt, de sok német csapatnál és főként a válogatottnál ódzkodtak tőle.

Image result for buchwald maradonaAkkor mégis mit játszottak ezek a csapatok a nyolcvanas években? Hát kitartottak a liberó mellett. Pontosabban a két belső védő mögött egy söprögetővel, akinek már kevesebb szerep jutott a támadások során. A széleket egyre inkább a szélsővédők uralták, hatalmas kondíció kellett hozzá. Nem volt területvédekezés, nem volt presszing, minden védő a hozzá legközelebb eső támadót vette fel, az ő mozgásához idomult.

A támadásokban a komótosság uralkodott: sok passz, a lyukak keresése. De itt még nagyon lassan és kreativitás nélkül. Kontrákkal alig találkozhattunk a korszak német focijában.



Amikor 1984-ben Franz Beckenbauer vette át a Nationalelf irányítását, maga is kiakadt a „tehetség nélkül atléták” túlsúlyán. A korszak akként marad meg, hogy nagyon kevés igazi kreatív játékosa volt a német focinak. Ettől még eredményes lehetett, a Császár is úgy vélekedett már a kinevezésekor, ha szerencséjük lesz, akkor világbajnokságot is nyerhetnek. Végülis kettőből kétszer döntőzött a csapat, 1990-ben VB-t is nyert. De addigra már egy jóval kreatívabb kerettel, mint az induláskor. Mondjuk ki kell emelni, hogy az 1990-es VB-t megelőzően már mérték a játékosok párharcokban való eredményességét. Csak az utazhatott el az olaszországi tornára, aki egy előre meghatározott arányt át tudott ugrani.

Előtte az 1986-os döntőben ráadásul egyik legjobb játékosát is beáldozta a szokványos német módi érdekében: kellett valaki, aki árnyékként követi az ellenfél legjobbját, Diego Maradonát. A választása Lothar Matthäusra esett, aki Beckenbauerhez hasonlóan támadóbb szerepkörben kezdte pályáját.

Az 1990-es VB-döntőben már okosabb volt: Guido Buchwald révén egy védőt állított rá Maradonára. Eredménnyel. Ha a statisztikát nézzük, akkor a németek is elég vérszegény focit játszottak a tornán, de a meccsekbe is belenézünk, akkor látjuk, hogy minden idők egyik legunalmasabb VB-jét a németek megérdemelten nyerték meg, például az argentinoknál jobb és támadóbb focival. Hiába poénkodnak azzal, hogy Andy Brehme büntetője volt az egyetlen helyzet a döntőben, a németek, ha nem is célirányosan, de folyamatosan támadtak.

Viszont sokan pürroszi győzelemként tartják számon a VB-győzelmet. Beckenbauer is magabiztosan jelentette ki, hogy évekig nem fogják majd legyőzni a Nationalelfet. Ez végül oda vezetett, hogy Berti Vogts későbbi kapitány nem is nagyon változtatott a válogatott taktikáján, sőt a játékosokat is hagyta szépen kiöregedni. Pedig még a szabályok is változtak: a 3 pontos rendszer bevezetése egyértelműen a győzelemre törekvő csapatot segítette, mellette a lesszabály és hazaadás is a gyorsabb foci irányában tolta el az arányokat.

És végülis a nézői szokások is megváltoztak: 1988-tól Németországban kereskedelmi TV kezébe kerültek a közvetítések. Egyre több szórakozni vágyó embert ért el a Bundesliga. Őket pedig nem a taktikai elemzések, hanem a jó kis zsugák érdekelték. A taktika központi helyét kezdi megdönteni a technika és a szenvedély elsődlegessége.