Németországban imádják a futballt. Van is miért, hiszen gyönyörű környezetben, nagyszerű színvonalon és évtizedek óta folyamatosan sikeresen zajlik.
Azonban a társadalmi beágyazottsága még ennél is mélyebb. Úgy szokás összefoglalni, hogy a második világháborút követően létrejövő Német Szövetségi Köztársaságnak három alapító atyja volt: Konrad Adenauer kancellár a politikai, Ludwig Erhard gazdasági miniszter, majd kancellár a gazdasági, míg Fritz Walter a mentális. A németek elveszítik a háborút, de megnyerik a békét: rövid idő alatt ismét Európa meghatározó hatalmává váltak, de ehhez az is kellett, hogy a háborút követő kollektív depresszióból és egyfajta szégyenérzetből kirántsák őket.
És ez volt az ún. berni csoda, számunkra berni tragédia. A VB-döntő mindkét nemzet számára kulcsfontosságú. 64 év távlatában is mindent ahhoz a csapathoz viszonyítunk mi is, a németek is. Ők az újabb sikereiket, mi pedig az egyre mélyebbre süllyedő futballunkat. 1954-ben Németország felkelt a padlóról. De számunkra is fontos volt, hiszen a csalódottságból született meg az 1956-os forradalmunk csírája.
Németország azóta négyszeres világbajnok, nélkülük nincs világesemény. Európa legmodernebb stadionjaiban Európa legnagyobb nézőszámú mérkőzéseit játsszák. A futballüzlet önműködő, nincs benne szövetségi vagy tartományi pénz.
Sőt, a futball az egyik legnagyobb adózó a német gazdaságban, rengeteg embernek ad munkát, viszi a németek jóhírét a világban, az integráció motorja. Nem elveszi a pénzt a többi sport elől, hanem alapítványain keresztül támogatja is. Például az olimpiai felkészülést is elősegítik. Azon kevés gazdasági szereplő – hiszen a futball üzlet is – egyike, amely mindig nyereséges és képes a növekedésre. Mindezt többnyire hazai pénzből: elvétve vannak nagy külföldi befektetők. A Lipcse mindenképpen kivétel, de a ’gyári’ tulajdonban álló Leverkusen és Wolfsburg is helyi cégeké, ahogyan a Hoffenheim is helyi alapokon nyugszik. A Bayernt üzemeltető részvénytársaságnak az egyesületen kívül csak bajor cégek a részvényesei (Adidas, Allianz és Audi).
A futball milliókat mozgat meg. Nemcsak a világbajnokság idején, hanem minden egyes hétvégén a Bundesligától az amatőrcsapatokig. A futball nagyszerű értéke Németországnak.
Ezt természetesen Reinhard Rauball, a BVB illetve a DFL első embere is így látja. A Süddeutsche Zeitungnak adott interjújában pedig amellett kardoskodik, hogy ezt jelképes szintre is emeljék. Elsősorban a futballt dicséri, azonban beleveszi az egész német sportéletet is: „Menj ki hétvégente a stadionokba és az amatőrpályákra: mennyi játékos mennyi országból, mennyi család képes súrlódásmentesen együtt lenni előtte, közben és utána is. Az állam rengeteg pénzt költ ilyesmikre, és aligha tud felmutatni akkora hatékonyságot, mint a futball.” (Magdeburgban azért most pont rossz példával éltek.)
Szerinte a futball egyfajta kötőerő a társadalomban: „Nézzétek meg, hogyan olvad el a politikai pártok tagsága, a szakszervezeteknek problémáik vannak, vagy nézzétek meg az egyházakat. Használjátok ki a futball adta lehetőségeket. Nincs még egy ilyen társadalmi intézmény, mint a futball a 25.000 egyesületével.”
Végülis Rauball eljut odáig, hogy ezt a társadalmi szerepet Alaptörvényben is nyomatékosítani kell. Ez ugye az alkotmány. Szerinte a sportra való hivatkozást tartalmaznia kellene az Alaptörvénynek. Ez nem lenne egyébként példa nélküli. Elég csak a saját Alaptörvényünkbe belelapozni. A XX. cikkben megfogalmazott testi/lelki egészséghez való jog érvényesülését Magyarország a sportolás és a rendszeres testedzés támogatásával segíti elő.
