A német futball taktikája I. rész

A futballban mindig voltak divatok, voltak olyan megoldások, melyek meghatározták a futball adott korszakát. 

Alapelv, hogy nem az fog legtovább sikeres lenni, aki folyamatosan valami újat eszel ki, hanem az, aki mindig a legjobban tud alkalmazkodni az adott kor kihívásaihoz. Hűnek maradni a hagyományokhoz, de beépítve azt, ami előrevisz. Megőrizve haladni.

Különösen fontos ez a válogatott futballban. Ahol egy adott futballkultúra összes iskolájának eredményeiből kell közös eredőt találni. Ráadásul nem a hétköznapok munkájával aprólékosan megalkotni, hanem két-négy évenként egy-egy hónapra csúcsra járatni. A négyszeres világbajnok németek is mindig nagyok voltak ebben. Nem egyszerű statisztikai egybeesés, hogy 18 VB-részvételükből 13-szor is bejutottak legalább a legjobb négy közé. Jogi Löw a 2014-es világbajnokságra érlelte össze véglegesen Klopp „Heavy-metal”-futballját a Bayern pozíciós játékával.

Ebben a sorozatunkban a német futball taktikai fejlődési állomásait mutatjuk be. A legfontosabb iskolákat, legfontosabb külföldi befolyásoló tényezőket. És azt, hogy a négy világbajnok szakvezető hogyan tudta ezeket összeegyeztetni.

Nem indult egyszerűen a labdarúgás Németországban. Ugyan már 1870-ben megjelent az iskolai oktatásban, az 1880-as évektől pedig futball( és rögbi)- klubok is létrejöttek, 1903-ban a bajnokság is megindult. Sokan azonban egyfajta „angol kórként” tekintettek rá. A külföld majmolása helyett a német tornahagyományokat tekintették elsőrangúnak. A brit szigetekről érkező szakemberek azonban hamar útjára indították a futballázat. Szükség is volt rájuk, mert a német edzők már a legelejétől a katonaias fegyelmet tartották elsődlegesnek. William Townley az elsők között volt, akik a taktikai képzést is fontosnak tartotta.

A futball alapvetően a „rúgd és fuss” elvéből alakult ki. Aztán jöttek a skótok, akik a labdát levitték a földre és elkezdtek passzolni. Townley már Karlsruhéban hozzálátott a rövidpasszos játék meghonosításához, de legnagyobb eredményeit a Greuther Fürthnél érte el. (Közben a Bayernnél is edzőkösködött). A „fürthi rövidpassz” egyszerű hármason nyugodott: megáll, körbenéz, passzol. A Fürth három bajnokságot is nyert ezzel.

Nem csoda, hogy a délnémet csapatok is sorban vitték le a földre a labdát. Segítette fejlődésüket az osztrák és magyar játékosok betódulása a német bajnokságba. VB vagy BL hiányában nehéz rangsorolni Európa futballnemzeteit, de a 20-as években minket is a világ legjobbjai közé soroltak. Az amatőrbázisra épülő német futballban csak tátották a szájukat, ha egy-egy magyar vagy osztrák csapat látogatott hozzájuk. A délnémet csapatok több akkori klasszisra le tudtak csapni.

Párhuzamosan Gelsenkirchenben is teret hódított a passzjáték. Az ún. Schalke-körök (fenti képen) őrületbe kergették az ellenfeleket. Itt már nem egyszerűen passzoltak, hanem üresbe is mozogtak. Megjelenik a látványos passzkombináció. Valahol itt nyílhat ki Pep Guardiola taktikai történelemkönyve. :- ) A hármas itt már így nézett ki: „körbenézni, passzolni, üresbe futni.” A Schalke legnagyobb sikereit ebben az időszakában érte el. Végülis ők voltak az első német csapat, amelyik egyérintős játékba kezdett.

Ebben az időszakban született meg a „hamis kilences”, az összjátékban résztvevő, visszalépő középcsatár. A játékosok pozíciói állandó változásban voltak a passzjáték fejlődésétől függően.Ettől teljesen eltérő úton haladtak az északnémet csapatok. Otto Nerz, a Nationalelf első kapitánya az ún. Huszár-stílust favorizálta. Ez már poroszosabb fegyelmet kívánt meg. Itt nincs pozíciójáték, nincs területvédekezés. Van viszont két szélsőcsatár, akik beívelésekkel bombázzák a fixen a kapu előtt tanyázó középcsatárt.

Nerz a válogatotthoz kerülve is ezt próbálta érvényesíteni. Még annak árán is, hogy a korszak legjobb német játékosát, Fritz Szepant, a Schalke játékmesterét a középfedezet (középső középpályás) pozíciójából hátravonta a két védő közé. Így született meg Németországban is a WM-rendszer, 3-2-5-ös felállás. Melyben már három védő van. (lenti képen)

Németország az 1930-as VB-n még nem indult el. Sem a gazdasági világválság, sem pedig a költséges hajóút nem engedte. Az 1934-es VB-n viszont már ott voltak. Otto Nerz pedig kőkeményen tartani akarta magát a saját stílusához. Ez az első meccs félidejéig tartott is. Akkor a középcsatár, Edmund Conen kifogásolta, hogy kötött poszton kell maradnia. Nerz rárivallt: „csináljon, amit akar!” Conen a második félidőben megszerezte az első német mesterhármast a világbajnokságokon. Az osztrákok elleni bronzmeccsen pedig Szepan is előremehetett. Ennek köszönhetően a német futball elérte az első kisebb csodáját: legyőzte a Wundermannschaftot, az osztrák futball aranycsapatát.

Azonban a WM-rendszert már nem lehetett feltartóztatni. Segítette terjedését, hogy időközben bevezették az új lesszabályt, ahol már nem kettő, hanem egy ellenfélnek kellett csak állnia a labdát kapó támadó előtt. A lapos passzok helyett a hosszú ívelések is bevett gyakorlattá váltak. De a politikai helyzet is közbeszólt, sokan, így a magyar edzők, akik szintén mesterei voltak a lapos passznak, az 1933-as rezsimváltást követően kiszorultak a német futballból.

Otto Nerz filozófiája viszont egyre távolabb állt a másodedzőjének, Sepp Herbergernek az elképzeléseitől. Nerz addig próbálta keresztülvinni az akaratát, míg 1936-ban, a berlini olimpián szégyenszemre ki nem estek a negyeddöntőben az akkoriban törpének számító norvégok ellen. Ráadásul ezt a mérkőzést még nem is az Olympiastadionban játszották. Nerz bukását egyértelművé tette, hogy a helyszínen ott volt Adolf Hitler is. Ez volt az egyetlen válogatott meccs az ő részvételével.

Hosszúra sikerült már így is az első rész. Ésszerű most lezárni, és majd egy következő részben bemutatni Sepp Herberger sikerének alapjait. A cikk a 2016-os „Vom Libero zum Doppelsechs” című könyv alapján íródott, melyet Tobias Escher taktikai szakértő jegyez.

A német labdarúgás történetéről bővebben olvashattok a Végül mindig a németek című könyvben.