A német foci taktikája – III. rész

Sok izgalom már nem maradt erre a szezonra, így viszont ismét lehetőség nyílik sorozatunk folytatására. 
Az előző két részben bemutatásra került a német futball hőskora, majd a Sepp Herberger által fémjelzett első világbajnok csapat taktikai fejlődése.

A berni döntőt követő években a német futball leginkább csak stagnált, míg a 60’-as évek elejére az illetékesek eljutottak odáig, hogy egy egységes bajnokság megszervezésével lehetne legjobban szolgálni a futball fejlődését Németországban. Taktikai szempontból egy teljesen újszerű koncepció kezdett el hódítani Európában, melyet csírájában a „Svájci retesz”, kifejlett változatában pedig „catenacciónak” neveztek. 1938-ban, amikor az Anschlusst követően a németek és az osztrákok közös csapattal vágtak neki a világbajnokságnak, a svájciak már ezzel az addigiakhoz képest lényegesen védekezőbb felállással ejtették ki őket az első körben. Megjelent a söprögető, aki a hármas védősor mögött már nem egy-egy kifejezett embert, hanem a területet védte: 1-3-3-3-as felállásban (máshol:4-3-3) Az elképzelést a későbbiekben az Internazionale fejlesztette tovább. A 60’-as évek sikercsapatának fő fegyvere a gyors ellentámadások voltak. Illetve a liberó, az ún. szabad ember a csapatban, aki a védekezésben és a támadásban is vezérszerepet vállalt.

A négyvédős felállást a Duisburg honosította meg Németországban, Rudi Gutendorf (még ma is edzőként dolgozik) volt az, aki a kiesőjelölt kiscsapatból a Bundesliga első idényében már ezüstérmest csinált. Az ő rendszerében, melyet “Rudi-retesznek” hívnak, a védekezésben már nyolc mezőnyjátékos vette ki részét. Egyedül a középcsatár illetve a jobbszélső mentesült ez alól. Utóbbi posztot Helmuth Rahn töltötte be. A szabadon maradó emberek elsősorban a gyors kontrákért feleltek. Zlatko Cajkovski, a Bayern edzője már azt pedzegette, hogy ez a futball megölése a sportág végét is jelentheti majd.

Mindenesetre a régi WM-rendszer végleg leáldozott. A többieknek valamiféle megoldást kellett találni, amennyiben nem akartak behódolni a catenacciónak. Érdekesség, hogy a 60-as évek összes Bundesligáját más csapat nyerte meg. Aztán az évtized fordulójától beköszöntött a Bayern és a Mönchengladbach időszaka, amikor csak és kizárólag ők tudtak bajnokok lenni. Mindkét együttes a másodosztályból küzdötte fel magát.

ba1966Bayernnél valamelyest előrébb tartottak. Az 1965-ös feljutásukat követően nyomban odaértek a bajnoki dobogóra. Ontották magukból a gólokat. De valamit kezdeni kellett a védekezéssel. Franz Beckenbaueré lett ebben a kulcsszerep. Amikor 1966-ban majdnem az Interhez igazolt, mélyebben is megismerte a játékukat, így Facchetti szerepét. Az ún. liberó szerepkörét ültette át a Bayern játékába. A Császár a három belső védő mögött helyezkedett el, aki szabad emberként védekezésben a területet védte, majd támadásba átlendülve maga is irányító szerepet töltött be. Vele pedig alig tudtak mit kezdeni az emberfogásra berendezkedő védősorok. Beckenbauer nemcsak jelenlétével zavarta meg a felállt védelmeket, de technikás megmozdulásaival, passzaival, s ami még fontosabb, lendületes előretöréseivel önmagában is veszélyt jelentett. (első kép)

Míg Mönchengladbachban 1964-ben kezdett el dolgozni Hennes Weisweiler. Látszólag leszerepelt edzőként kapott rajta a másodosztályú csapat. Történetük legjobb döntésének bizonyult. Weisweilernek az első dolga volt, hogy találjon magának egy vezértípust, aki köré a csapatot építeni lehet. Az ő embere Günter Netzer lett. Az akkori 20 éves játékos hasonló összefogó, kapocsszerepet töltött be Gladbachban, mint a Császár Münchenben. De két lényeges különbséggel. Ő támadójátékosként lépett folyamatosan visszafelé. Olykor ő volt a gladbachiak leghátsó embere. S míg Beckenbauer a rövidpasszok híve volt, addig Netzer gyakran operált hosszú labdákkal. Ez pedig a játék képét is meghatározta. Míg a Bayernnél nagyobb szerepet játszott a labdatartás, addig a Borussiánál a mindenki támad, mindenki védekezik elv alapján a gyors letámadásra helyezték a hangsúlyt. Ebben már megjelent a holland totális futball ötlete is, ahol a rugalmasság jegyében a játékosok folyamatosan váltották egymást a posztjaikon,teret generálva a játékhoz.

Helmut Schönnek, a németek kapitányának a fenti elképzelésekből kellett megalkotnia a válogatottját, mely tulajdonképpen a Bayern és a Gladbach játékosaiból állt össze. Legkésőbb 1972-re kialakulni látszott a rendszer, az EB angliai negyeddöntőjében azonban meglepőt húzott. Csapata pozíciójátékba kezdett, folyamatosan váltogatva a posztokat. Netzer visszalépve, Beckenbauer és a balhátvéd Paul Breitner pedig előrelépve teremtett folyamatos létszámfölény a középpályán. Az utókor ítélete szerint Uli Hoeneß egyik remekműve volt ez a mérkőzés, aki hátralépve szintén segítette az összjátékot. A kezdőkörre utalva ezt a létszámfölényes megoldást „körforgalomnak” is hívják Németországban. Ami megkülönböztette őket a hollandoktól: a presszing hiánya. A németek többet járatták a labdát, de jobban is odafigyeltek a védekezésbe való visszalépésre, az ellenfél kordában tartására. Végülis először győztek Angliában. Majd az Európa-bajnokságot is megnyerték. (Alattunk: “Wembley-Elf”)

netzer

Hasonló lett volna a terv két évvel később a hazai világbajnokságon is. Netzer azonban megsérült, mindössze 15 percet játszott a VB-n. Ez pedig meghatározta a német csapat játékát, mely egészen a döntőig unalmas és esetleges volt. (A morállal sem volt minden rendben a keretben.)
A döntőben aztán jöhetett a mestermunka. A hollandokat kellett legyőzni a világbajnoki címhez. Cruyffék abszolút esélyesnek számítottak még Münchenben is. A kulcsmomentum azonban Johan Cruyff megfogása volt: Berti Vogts feladata csak rá korlátozódott. Egészen a félpályáig követte őt, de elegendő távolságban, hogy a holland társak megjátszhassák a karmesterüket. Cruyffnak nem feküdt, hogy viszonylag rövid pórázon tartották, ő a hosszú labdákat szerette, nulláról nehezen gyorsult fel labdával. Egyszer, pont az első percben mégis sikerült átjutnia Vogtson. Akit Terriernek hívnak Németországban. Ebből lett a hollandok tizenegyese és vezető találata. Többet azonban már nem. A hollandokat teljesen összezavarta a németek labdatartása, a presszing sem működött, ez pedig Beckenbauernek kedvezett.

Az utókor gyakran megfeledkezik a németek első két világbajnoki címénél a németek taktikai ötletességéről, hiszen érthető módon az 1954-es magyar illetve az 1974-es holland válogatott csodájára járnak a mai napig a világban. Ez azonban nem jelenti, hogy a németek védekező futballt játszottak volna, vagy akár ezeken a döntőkön ezzel győzték volna le a támadójátékban jobb ellenfelüket. Csak védekezéssel nem is tudták volna. A legjobb példa erre a brazil válogatott, melyet a szambafutball révén a támadófoci legnagyobbjai között tartanak számon. Mind az 1954-es, mind az 1974-es VB az jelentette a vesztüket, hogy előbb a magyar, majd a holland válogatott ellen is feladták játékukat és rombolófutballra rendezkedtek be.

A német csapat játéka ekkor nagyban hasonlított a totális futballéra, de megkötésekkel, ilyen volt például a presszing hiánya és az emberfogás alkalmazása. Ahogyan olyan klasszisok, mint Beckenbauer is, aki speciális szerepköre révén külön kategóriát jelentett a korszak futballjában. Ez támadó foci volt, technikás játékosokkal. Még nem az a korszak, amikor a német játékost elsősorban küzdőszelleme, meg nem alkuvása vitte sikerekre. Ezért sem meglepő az, hogy a legújabbkori német futball alapvetően támadószellemű. Meglepődni maximum azon, ahogyan még mindig meg szoktak lepődni a német támadófutball ötletességén.

A cikk a 2016-os „Vom Libero zum Doppelsechs” című könyv alapján íródott, melyet Tobias Escher taktikai szakértő jegyez.

A német labdarúgás történetéről bővebben olvashattok A végül mindig a németek című könyvben.