Ma 40 éve annak, hogy Uli Hoeneß hivatalt vállalt a Bayern Münchennél. Mindössze 27 évesen lett a bajorok menedzsere, mely posztot 30 éven át töltötte be. 10 éve – a szabadságvesztés büntetéssel megszakítva – pedig a klub elnöke.
Munkája alig megkérdőjelezhető, irányítása alatt a Bayern stabilan a világ egyik legjobb csapatává lépett elő, mögötte olyan pénzügyi biztonsággal és erős szellemiséggel, amely még sokáig lehetővé teszi, hogy Münchenben a legmagasabb szinten menjen a foci. Legalábbis biztos alapok vannak, amire lehet építkezni majd akkor is (vagy különösen akkor, attól függően, hogy a jelenlegi politikájával mennyiben értünk egyet), amikor végleg átadja a stafétát.
Előtte pedig játékosként vette ki részét a klubtörténet legnagyobb sikereiben. A Bayern identitásához hozzátartozik, hogy a klubvezetés munkájában markáns szerepet játszanak olyanok, akik előtte profiként is meghatározóak voltak. Ha arra gondolunk, hogy Oliver Kahn már biztosan csatlakozik majd a klubhoz, a szintén legendás Kalle Rummenigge pedig már Claudio Pizarro, illetve Xabi Alonso visszatérését is megpedzegette, Philipp Lahmra és Bastian Schweinsteigerre sem kell sokat várni, akkor biztosítva látszik, hogy ez a jövőben is így lesz. Hasan Salihamidzic és Niko Kovac pedig szintén egykori játékosok.
Szóval Uli Hoeneß-nek volt előtte egy játékoskarrierje is, melyről gyakran megfeledkezünk. Ez eredhet abból, hogy a menedzseri/klubelnöki munkája elhomályosítja a múltat, abból is, hogy Franz Beckenbauert, Gerd Müllert vagy Sepp Maiert a háromszoros BEK-győztes csapatból is kiemelkedőnek tartjuk. De abból is, hogy Uli Hoeneß játékoskarrierje nagyon hamar végetért.
Mindössze 27 éves volt, amikor kényszerűen abba kellett hagyni a focit, térdsérülése miatt nem tudta folytatni a játékot. Kálváriája ráadásul már 23 évesen, az 1975-ös BEK-döntőben összeszedett sérülésétől megindult. Ez szomorú, hiszen még akár egy évtizeden keresztül meghatározó szereplője lehetett volna a világfutballnak, többek között az 1982-es vagy 1986-os német válogatottnak is.
De szomorú azért is, hiszen Uli Hoeneß jóval több volt, mint Beckenbauerék háttérmunkása. A Bayernhez való 1970-es csatlakozásától valamint az angolok elleni 1972-es EB-meccstől kezdődően klasszis szélvész támadóként segítette csapatait. Gerd Müllerrel karöltve két szezonban is 53 találatig jutottak a Bundesligában, ezt 2009-ig csak ők tudták megcsinálni. Fontos gólok szerzője volt, így az 1974-es BEK-döntő megismételt mérkőzésén is. 1976-ban a belgrádi EB-döntőben sajnos az ő hibája kellett ahhoz, hogy megszülethessen a Panenka-gól.
Neki tehát mindössze egy fél karriernyi idő jutott arra, hogy a legjobbak közé emelkedjen. Ez sikerült is. Mind a teljesítményével, mind pedig a trófeahalmozással. 27 éves korára világbajnok, Európa-bajnok lett a válogatottal (hazai pályán 1972-ben bronzéremig jutott az olimpiai csapattal). A Bayernnel háromszoros BEK-győztes, Világkupa-győztes, háromszoros bajnok és német kupagyőztes lett. Lényegében mindent elért, amit játékosként csak el lehet érni.
Különösen, ha korabeli mérkőzéseket nézünk, akkor tudjuk igazán a helyén kezelni a teljesítményét. Nyilván más volt a futball, másféle elvárásokkal kell közelednünk a témához, mintha Arjen Robben legszebb momentumaiból néznénk egy összeállítást. De érdemes figyelni a játékát, hamar szembeötlik, hogy ő igenis játékosként is a világ egyik legjobbja volt.
Azért volt ilyen gólja is: