“A tanítónő kinevetett engem”

“A tanítónő kinevetett engem”

Oliver Kahn első könyvében, a 2006-ban megjelent „Nummer eins”-ben írta le a következő tanulságos történetet a saját kamaszkorából.


„Mindig is hajtós voltam. Ha két eurónyit kerestem, hármat akartam, ha három eurónyit, akkor hatot akartam, majd tizenkettőt és így tovább. Sosem tudtam belenyugodni az elért állapotba. (…)

Még mindig emlékszem az általános iskolai eredményemre. A negyedik évfolyam végén volt egy vizsga. Ha legalább 2,5-ös átlagot (Németországban az 1-es a legjobb osztályzat – a szerk.) elértél, akkor mehettél a gimnáziumba, különben maradtál a reáliskolában.

Anyukám mindenképpen azt akarta, hogy gimnáziumba menjek. Hitt is bennem és egy bizonyos igényt is közvetíteni akart számomra, hogy fejlesztenem kell magam. Függetlenül anyukámtól, én is gimnáziumba akartam járni. Nem voltam rossz tanuló, de kiemelkedő sem, inkább átlagos. Néhány héttel a vizsga előtt a tanítónő körbejárta a padokat és mindenkitől megkérdezte, hova akar jelentkezni. Amikor sorra kerültem, azt válaszoltam, hogy gimnáziumba szeretnék járni. A tanítónő kinevetett engem. Olyan, mintha csak tegnap lett volna. A nevetése itt cseng a fülemben, mintha valami butaságot mondtam volna. Végülis a reakciója pozitív lett, hiszen rendkívül motiváló volt számomra. A vizsga előtti utolsó hetekben nagyon szigorúan odatettem magam.

Végül eljött a vizsga napja. És röviddel utána a hír, hogy csak 2,6-os átlagom lett, ami sajnos nem lenne elegendő a gimnáziumhoz. Amikor meghallottam, teljesen összetörtem. Anyukám elmondta, még sosem látott engem ennyire kétségbeesettnek. Ez az élmény annyira emlékezetes volt, hogy sosem felejtem el. Ez volt az első tapasztalatom a visszautasítással. Nem kaptam meg azt, amit akartam. Egy olyan élmény volt, amiből becsvágyat merítettem. Megértettem: dolgoznom, dolgoznom és újra dolgoznom kell, különben nem kapok meg semmit. És ha egy kicsivel többet dolgozom, mint a többiek, akkor többet is fogok elérni.

Nem sokkal később egy közeli gimnáziumnál vettem részt felvételi vizsgán. Ezúttal már sikerült is. És ha a későbbiekben az iskolában bizonytalanná is váltam, mindig csak a tanítónő éles nevetésére kellett gondolnom, az mindig helyre tett és folytattam a tanulást.”