Franz Beckenbauer nélkül aligha vált volna európai nagycsapattá a Bayern München. A 70’-es évek nagy sikerei nélkül pedig szinte kizárt, hogy a klub ráléphetett volna arra az útra, amin haladva Németországon belül lényegében egyeduralkodóvá lett a XXI. századra.
A mai napig a Császárt tartják a Bayern történetének legfontosabb játékosának. Ezzel nem is nagyon szoktunk vitatkozni, a klubtörténet többi kiemelkedő klasszisának megítélését sem befolyásolja. Azonban nem sokon múlt, hogy Beckenbauer még azelőtt elhagyja a klubot, hogy az igazán meghatározó vált volna.
Valószínűleg mindenki ismeri a sztorit a 13 éves, filigrán müncheni srácról, aki még csatárként (!) lenyűgözte az 1860 München közönségét. Beckenbauer az erősebbik müncheni klubnál kezdett el játszani. Ez akkoriban az 1860 München volt. Egy barátságos mérkőzést követően elcsattanó pofon azonban eltántorította a dologtól. Többet már nem jelent meg a Löwen edzésén. Inkább a Bayernhez ment. Ez a pillanat sorsfordító pillanat mindkét klub történetében.
https://www.youtube.com/watch?v=YbXq8ntNkxw
Beckenbauer nagyon hamar alapemberré vált a Bayernnél, 20 éves korában már az ő irányítása mellett sikerült kiharcolni a feljutást a Bundesligába. Egy évvel később a VB-ezüstig menetelő német válogatott alapembere, az angliai világbajnokság legjobb fiatal játékosa.
De alapvetően nem egy élcsapat játékosa. 1966-ban (amikor a csapat kupát nyert) már ott volt rajta kívül a keretben Sepp Maier és Gerd Müller is. A Bayern támadófocit játszott, látványos, sok gólra épülőt, de a védekezésével problémák voltak: a domináns játékkal különösen idegenben szaladtak bele többször is a késbe. A Bayern első idényében harmadik lett a Bundesligában, de nem számított bajnokesélyesnek.
És itt történt meg a második kulcsmomentum Franz Beckenbauer karrierjében. Ügynöke, Robert Schwan ugyanis meggyőzte, hogy el kell igazolnia külföldre. Ott nagyobb sikereket érhet el és több pénzt is kereshet. Még a világbajnokságot megelőzően meg is egyeztek az olasz Internazionale vezetőivel. Az Inter 1964-ben és 1965-ben is megnyerte a BEK-et, zsinórban háromszor végzett az olasz liga első helyén.
A felek azonban a szerződéses okirat aláírásával meg akarták várni a világbajnokságot. Aztán jött Észak-Korea válogatottja. A már akkor is militáns befolyás alatt álló ország meglepetésre jutott ki a VB-re, ott pedig még nagyobb meglepetésre legyőzték az olasz válogatottat. Aminek következtében a taljánok még a csoportból sem tudtak továbbjutni. Óriási fiaskó. Az olasz szövetségben pedig gyors és határozott döntést hoztak: a válogatott erősítése érdekében megtiltják külföldi játékosok leigazolását. /Az olaszok egyébként 1968-ban EB-t nyertek, 1970-ben pedig megnyerték a németek elleni „Évszázad mérkőzését” a VB-elődöntőben/.
Beckenbauer ennek megfelelően végül elesett az olasz szerződéstől, Németországban kellett maradnia. És ezzel a lehető legjobb dolog történt vele is, a Bayernnel is. Márcsak azért is, mert a Császár a VB előtt hosszabb időt töltött el az Internél, a csapat játékának tanulmányozásával. Ott ismerkedett meg a legendás Giacinto Facchettivel, aki az Inter „Beckenbauereként” maradt meg a köztudatban. Facchetti titka az volt, hogy a szélről indulva egyszerűen mindig jelenlétet tudott sugározni a pályán. Nélküle nem volt futball az Internél.
Így született meg Becenbauerben a gondolat: miért ne tudná valaki a védelem centrumából irányítani a játékot? És létrejött a ’liberó’ poszt. A liberó olaszul „szabad embert” jelent. Söprögetőt, aki a védőket fedezi hátulról. A német futballban azáltal válik valaki söprögetőből liberóvá, hogy a támadásokban is aktívan részt vesz. Fellép, szervezi a játékot.
A Császár maradt Münchenben, egyúttal egy olyan megoldást talált (és vitt keresztül Zlatko Cajkovski vezetőedzőn), amely megoldotta a csapat védekezését. A taktikai megoldás egészen az ezredfordulóig alapvető maradt a német futballban. Némely elemét az előző évek Bayernjében is viszontláthattuk.
