A héten végre folytatódik a Bundesliga. A bajnoki címvédő Bayern München 11 pontos előnyben kezdi meg a tavaszi küzdelmeket. Alig akad olyan ember, aki szerint még nem dőlt el a bajnoki cím.
A Bayern szakmailag, üzletileg és mentálisan is ereje teljében van. Az elmúlt két és félévben az ellenfeleknek gyakorlatilag csak az elégedetlenkedés maradt, hogy egy ilyen monstrum mellett eleve nincs is esélyük. Arról azonban hajlamosak megfeledkezni, hogy egyfelől a sikerekhez szükséges az a céltudatos és kitartó küzdés, amivel játékosaink hétről hétre – általában – legalább egy picikével jobb teljesítményt nyújtanak, mint aktuális ellenfelük (lásd: a pénz önmagában nem lő gólt). Másfelől épp a Bayern München volt, akit már a Bundesliga indulásakor versenyhátrányba hoztak: a pályán elért eredmények ellenére, a zöld asztal mellett.
A DFB égisze alatt 1903 óta avatnak futballbajnokot Németországban. A bajnoki rendszer struktúráját azonban évtizedeken keresztül a regionalitás jellemezte: a csapatokat területi csoportokba (Oberliga, Gauliga) sorolták. A csoportok győztesei (néhol másodikjai is) küzdöttek meg országos szinten kieséses rendszerben. Ekkoriban a bajnoki cím még egy döntővel dőlt el. Több alkalommal is felmerült annak szükségessége, hogy a többi európai ország mintájára Németországban is egységes bajnoki rendszert kellene bevezetni. Realitássá azonban csak az 1962-es chilei világbajnokságot követően vált. Elsősorban Sepp Herberger, a Nationalelf kapitánya hangoztatta azt, hogy a széttagolt bajnokságban a játékosok a szezon legnagyobb felében jóval gyengébb ellenfelekkel találkoznak ahhoz képest, ha a 16 vagy 18 legerősebb (nyugat-)német csapatot eresztenék össze. Ugyanígy a játékosok megfigyelése és kiválasztása is csak egy egységes bajnokságban lehet optimális.
A nyugatnémet válogatott 1962-ben „csak” a negyeddöntőig jutott a VB-n, néhány hétre rá Dortmundban a DFB már meg is szavazta az új, egységes bajnokság (a Bundesliga) létrehozását. 1963-tól zajlanak így a küzdelmek, a bajnoki csillagok számozása is kizárólag a Bundesligához fűződik.
Az alapító csapatokat egy komplex kritériumrendszer alapján választották ki. Azon felül, milyen eredményt érnek el a csapatok az 1962/63-as idényben, figyelembe vették az elmúlt évek eredményeit is, de pénzügyi szempontok is szerepet játszottak. Pl. csak olyan csapat jelentkezhetett az elsőosztályba, amely legalább 35.000 néző befogadására alkalmas stadionnal rendelkezett (így a Leverkusen vagy a Mönchengladbach eleve kiesett a sorból, viszont az 1. FC Saarbrücken kifejezetten ennek köszönhette licencét). Volt még egy különleges szabály is: egy városból csak egy csapat lehetett alapítója a Bundesligának.
Ezzel pedig éppen a Bayern Münchennel sikerült kiszúrni. Csapatunk ekkoriban nem tartozott Németország élklubjai közé, de a pályán elért eredmények illetve a pénzügyi helyzet lehetővé tette volna, hogy alapítója legyen a Bundesligának. Az 1860 München azonban jobb eredményeket tudott felmutatni. Így esett meg, hogy 1962/63-as Oberliga déli csoportjából a 3. helyezett Bayern nem, de a 4-6. helyezett Frankfurt, Karlsruhe illetve Stuttgart alapítója lett a Bundesligának.
Ennek megfelelően a Bayern az első Bundesliga-idényt csak a másodosztályban kezdhette meg. De már Sepp Maierrel a kapuban és Franz Beckenbauerrel a keretben. Az 1860 München szurkolói kaján vigyorral figyelhették a helyzetet, nemsokára azonban letörött a mosoly a szájukról: Franz Beckenbauer, a Császár ugyanis elsőként náluk járt próbajátékon, egy elcsattant pofont követően döntött úgy az önérzetes srác, hogy soha többet nem megy vissza hozzájuk, s inkább a Bayern München felé veszi az irányt.
Az 1963/64-es idényben csapatunk a Regionalliga déli csoportjának második helyén végzett, a feljutásért vívott osztályozót két négyes csoportban szervezték: ekkor a bajorok még egyetlen ponttal lemaradt a Borussia Neunkirchen mögött. A következő idényben azonban már nemigen hagyott esélyt a többieknek. Ebben nagy szerepe volt az új titánnak: Gerd Müllernek, aki 26 meccsen 33-szor is eredményes tudott lenni – első felnőtt idényében. (Rainer Ohlhauser pedig még nála is jobban termelte a gólokat: 36 meccsen 42 találatig jutott). 1965-ben végre a Bayern is feljutott a legjobbak közé. Ahonnan azóta sem esett ki egyszer sem.
És hogy mennyire is helye lett volna már az alapításkor a legjobbak között a csapatnak: első Bundesliga-idényében máris a harmadik helyre futott be. Ráadásul pontazonosságban, mindössze egyetlen góllal maradt le a második Borussia Dortmund (KEK-győztes 1966) mögött. Az 1860 München ekkor ünnepelte máig egyetlen Bundesliga-bajnoki címét. A Bayern pedig a bajnoki bronz mellett a Német Kupát is begyűjtötte ebben a szezonban. A következő idényben pedig már a Kupagyőztesek Európa Kupáját is megnyerte. A nürnbergi döntőben Franz Roth – aki később az 1975-ös és 1976-os BEK-döntőkben is győztes gólt szerzett – találata hozta meg a sikert a Glasgow Rangers ellen.
Ekkor már öten, Sepp Maier, Franz Beckenbauer, Hans-Georg Schwarzenbeck, Gerd Müller és Franz Roth is alapemberek voltak, ők a 70’-es évek aranycsapatának is oszlopos tagjai lettek. Az első négy pedig húzóemberként vett részt az 1974-es világbajnoki győzelemben. Az első Bundesliga-bajnoki cím sem váratott sokat magára, 1969-ben a Bayern játékosai is kezükbe vehették a Salátástálat. A 70’-es évekbe fordulva pedig olyan fiatal – tapasztalat nélküli – titánok is csatlakoztak a csapathoz, mint Uli Hoeness avagy Paul Breitner.
Tehát innen is megmutatkozik, hogy dőreség kizárólag a Bayern München jelenlegi versenyelőnyével magyarázni a sikereket. Csapatunk már az induláskor is mínusz egyről indult és tudott sikeres lenni. Sőt, a mostani kényelmes helyzet alapját éppen ebben az időszakban rakta le a klub. A Bayernnél az induláskor és az elmúlt években is keményen megdolgoztak azért, hogy sikeresek lehessenek. Még nemzetközi szinten is…