Minden idők lezsúfoltabb fociéve a végéhez közelít. Nagyon furcsa érzés, hogy két héten keresztül egyáltalán nincs Bayern München meccs.
Miután tavaly tavasszal jó két hónapra leállt a focivilág is, hirtelenjében egy hosszú menet indult meg. Be kellett fejezni a bajnokságokat és nemzeti kupákat, majd augusztusban jött a BL-végjáték. Alig ért véget a lisszaboni torna, szinte egyből el kellett kezdeni készülni az új szezonra. Ami később kezdődött, mint egy normál szezon, több meccset is kellett játszani. Zsúfoltág a köbön. Egymást érték az angol hetek, és még a Bundesligában sem volt téli alapozás.
Most meg hirtelenjében ott találom magam, hogy persze van Német Kupa, nem hagy teljesen hidegen a BL-elődöntő sem. De azért most van egy Bayern Mnchen nélküli két hét. Ilyen az elmúlt egy évben talán háromszor volt.
Kicsit keserű érzés, hiszen a tervek, remények szerint ebben a két hétben kéne a teljesítőképesség határai eljutni: két meccs a Manchester City ellen, közte egy valószínűleg a Dortmund ellen.
De ha már így alakult, akkor most van lehetősége a játékosoknak egy kicsit rövidebbeket lépni. Kell is, hiszen a bajnokság lezárulta után kb. 10-11 játékos számára jön az Európa-bajnokság.
Viszont jó belegondolni abba, hogy a következő szezon már ismét a megszokott mederben mehet majd. Közte a téli egyhónapos szünettel, ami biztosan hatalmas előny a többi európai élcsapattal szemben. Egyelőre ez még megmarad. Aztán jön majd 2024-től az új típusú Bajnokok Ligája legalább néggyel több meccsel. Ami ne legyen kétségünk, csak előfutára egy rákövetkező bővítésnek. És ott van még a klub-világbajnokság átszervezése is.
A játékosok nyilvánvalóan a tűrőképességeik határait feszegetik. A Liverpool idénye ráment erre, de a PSG-Bayern összecsapáson is mindkét csapatnak féltucatnyi hiányzóval kellett játszania. Ha ez válik megszokottá, akkor tényleg ennyire nem számít majd, hogy éppen hogyan állnak ki a csapatok? Florentino Perez tényleg komolyan gondolja, hogy a mai gyerekek igényeit kell kiszolgálni, akiket nem érdekel a 2X45 perc, csak a mémek meg a lájkok? Hát én jobban örülnék annak, ha a topcsapatok csak pár meccset játszanának egymással minden évben, de akkor a közel legjobb csapatukkal állhassanak ki. A toptámadók feszüljenek a topvédőknek. A PSG-Bayern meccsen ez nem valósulhatott meg. Még egyszer: oda-vissza alapon.
És erre jön rá az, amit sosem fogok megérteni: a fotelgyűlölet amiatt, hogyan merészel egy játékos megsérülni. A totális ostobaság, hogy valaki olyat ír le, hogy
– aki ennyi pénzt keres, ne sérüljön meg,
– edzésen hogyan lehet megsérülni.
Egyfelől éppen a pénz generálja ezt az őrjítő teljesítménykényszert. Ami valóban izgalmas, belőlem is őrjítő izgalmakat vált ki, elfogadom, ha ezzel hipokritának tűnök. Másfelől hogyan foglalkozhat bárki sporttal, ha nem érti, hogy az edzésen ugyanúgy teljesíteni kell, és ugyanúgy megfeszülnek azok az izmok, ugyanúgy odacsúsznak. Azzal együtt, hogy mi átlagemberek aligha tudnánk a saját szintünkön is teljes értékűen sportolni mondjuk egy keresztszalag-szakadást követően.
Félreértés ne essék, nem állítom, hogy ezen ne lehetne mélyebb kerettel segíteni. Éppen egyetértek azzal, hogy ilyen teher mellett – mindig, de különösen ebben az erőltetett évben – kell a mély keret, és nagyot hibázott a Bayern München, hogy nem gondoskodott erről. És ez nem a koronavírus pénzügyi hatása miatt van. Hasan Salihamidzic már jóval a koronavírus előtt nyilvánosan elmondta, hogy kifejezett koncepció a viszonylag kis keret, ők kifejezetten ilyet akarnak. De 2020 őszén is egészen az átigazolási időszak utolsó napjáig kellett várni, hogy féltucatnyi igazolás érzékezzen. Mivel az átigazolási időszak utolsó pillanatában és ilyen sokan érkeztek, ezért a következményeit látjuk is.
Félreértés ne essék, azt is a saját bőrén szenvedte el a Bayern München anno, hogy például Pep Guardiola ölte ment azért, hogy a sérült játékosai a lehető leghamarabb visszatérjenek. Előbb, mint javasolt lett volna.
De itt most nem erről van szó. Itt most arról van szó, hogy felnőtt emberek nem képesek felfogni, hogy ami szakadhat, az sorozatterhelés alatt szakadni is fog. Az élet közhelye, hogy általában a legrosszabbkor.
De érdekes módon a saját dolgainkkal, eszközeinkkel, tárgyainkkal nem vagyunk ennyire kemények. Míg a játékostól, egy embertől sértésnek vesszük, ha megsérül, mert hát ennyi pénzért szolgálja ki a saját kivetített vágyainkat, addig totálisan elfogadjuk a fogyasztói kultúrának azt a beteg indikátorát, hogy bár a technológiai fejlettség lehetővé tenné, hogy tartós és biztonságos eszközöket gyártsanak, a valóságban még a legdrágább eszközöket is fogyóeszközként állítják elő, fogalmazzák. Mi pedig szó nélkül elfogadjuk, hogy hát igen, a mosógép, a telefon, de akár egy ruhadarab is hamar tönkremegy, és megyünk szó nélkül venni egy másikat. Ami ugyanúgy hamar tönkre fog menni. Öntudatbeli igénytelenség, hogy tudomásul vesszük, hogy balekra vesznek bennünket – engem is beleértve. Ennek szélsőséges esete, amikor eleve olyat minőségű árut veszünk meg, amiről tudjuk, hogy bóvli. Okosba’ akarjuk megoldani, ezért megrendeljük fillérekért Kínából, mert hát még a szállítás is ingyenes. Vagy megnézzük az újságban, hogy most akciós az ütvefúró az élelmiszerláncnál… Nincs annyi elvárás bennünk társadalmi szinten, hogy amit napi szinten használunk, amire a jövedelmünk jelentős részét fordítjuk, az JÓ legyen. Legalább annyira, amennyire a technológiai fejlettség lehetővé tenné.
De közben a játékos ne merjen megsérülni, mert mennyit keres! Meg a 70. percben mutatta a kamera, hogy éppen sétálgatott! Csak heti kétszer kell játszani, nekem meg 12 órát kell állnom heti hatszor a sor mellett! Csak ne ugasson, hanem szolgáljon ki engem. Itt a markom, ide a sikereket, amivel az ő tehetsége és erőfeszítései árán majd én fogom verni a mellem!
Pedig mi is lehetnénk sikeresek. A szent hétköznapokon, ahogyan én hívom. Például azzal, ha tanulunk kis hőseink drámáiból és sikereiből. Ha mi is hozzátesszük azt a kis pluszt, ami a különbséget jelenti. Még akkor is, ha számolunk azzal, hogy nem vezet eredményre. De néha igen!