Kínos módon esett ki a Bajnokok Ligájából a Bayern München. A Villarreal elleni bukással pedig eldőlt, hogy ezzel a szezonnal nem lehetünk elégedettek. A teljes tavaszi teljesítmény alapján ez nagyjából ennyit is ért. Sajnos azonban a legkevésbé a keddi hozzáállás okán.
Őszintén szólva ez volt az első év felnőttkoromban, hogy úgy foglaltam le programot a BL-döntő napjára, hogy egyébként a csapatom akkor még játékban volt. Korábban előrelátóan, reménykedve, és persze babonából nem tettem.
Nagyon sajnálom a keddet abból a szempontból is, mert túlnyomó többségetekkel szemben nekem alapvetően tetszett a hozzáállás, engem sikerült a jó értelemben is izgalomba hozni.
Annak ellenére, hogy remélem, többet nem lesz 3 védő, meg magányos szélsőjáték, de azért nekem a pressing, a középpályás helyezkedés, meg úgy általában a párharcokban való helytállás tetszett. Labdával szemben helyenként látványos is volt.
Aztán jött a két gól közötti időszak, amikor nem sikerült eldönteni, hogy most meg akarjuk-e nyerni több góllal a meccset vagy türelemjátékot játszunk. A cserék inkább előbbire utalnak, de a játék képe ezzel ellentétes. És ezért írtam, hogy ki nem kényszerített helyzetből jött a gól. Hiszen az amúgy is minimális számú védőkből kivettünk még egyet, hogy aztán tök egyértelműen ebből a cseréből essen a gól. /Azóta már tudjuk, hogy Hernandez sérülés miatt jött le./
Összességében azonban az én szememben a párharc nem a védelmen múlt, hanem azon a támadójátékon, ami egy éve is még rettegett volt, most meg nemhogy 10 védő ellen, de még az igazán kiscsapatok ellen is akadozik. Ez nem rápihenés a nagy meccsekre, ez most ennyi.
Azt természetesen én is alapvetőnek gondolom, hogy
– bő kerettel kell rendelkezni,
– a rotáció fontos eleme a stratégiának,
– a 4-2-3-1 működőképes,
– legnagyobb élményeim a szélsővédők által megduplázott szélsőjátékból erednek.
