Visszafogott tekintetettel figyelhettük Niko Kovac első hónapjait a Bayern München padján. Reméltük és szeretnénk, hogy megtalálja helyét a legmagasabb szinten is.
Azonban az ő esetében is igaz, hogy az első valós vízválasztó az, amikor hullámvölgybe kerül a csapat. Hogyan tudja motiválni a játékosokat? Hogyan tud megbirkózni az eredménykényszerrel? Hogyan viseli a sajtó támadásait, vélt/valós témázgatásait? És hogyan tud gátat szabni a szükségképpen kicsorduló elégedetlen hangoknak, melyek a győzelmek alatt is gyűlnek, maximum nem beszélnek róla?
Ez most egyelőre nem sikerült. Uli Hoeneß klubelnök már júliusban nagyképű nyilatkozatot tett, melyben gúnyolni próbálta azokat, akik aggodalmukat fejezték ki Niko Kovac miatt. Ő már akkor a legnagyobb elégedettséggel szólt róla. Mintha most már az örökkévalóságig eldőlt volna, hogy Niko Kovac a megfelelő ember erre a posztra. Aztán szeptemberben, az első BL-meccset követően ismét gúnyolódni kezdett azon hangokon, akik a keret relatív szűkösségét bírálták.
Nos, azóta a Bayern öt meccsből egyet nyert meg, két vereség és két döntetlen mellett. A vereségek a Bayern szemszögéből megérdemeltnek tekinthetők, az Ajax ellen pedig simán benne volt a vereség is. Mellette a csapat totálisan kilátástalan futballt mutatott be: bármilyen edző első időszakában nem elvárás a szikrázás, de azért elvárnánk azt, hogy legalább egy koncepciót lássunk. Mi például a Bayern megoldása a védekezésre? Nem tudni.
És ugye a sajtó nyomása is brutális lett, a játékosok is elégedetlenkednek, ha hinni lehet a rossz szavaknak, akkor ismét a rutinos játékosok ellenállásába ütközik az edző, akárcsak Carlo Ancelotti esetében is. Azt csak igen félve megjegyezve, hogy a Philipp Lahm fémjelezte évtizedben ilyen nem volt jellemző a Bayernnél. Visszavonulása óta viszont mintha hiányozna a hierarchia és tartás a kereten belül. Ez ebben a formájában persze csak egy erős feltételezés. Ráadásul egy olyan ember tollából, aki az előző évtizedet azzal töltötte, hogy mindenáron igazolni akarta Philipp Lahm (és Bastian Schweinsteiger) sokak hiányolt vezetői kvalitásait. Úgy néz ki azonban, hogy a bizonyítás sikeres volt.
A jelenlegi helyzetből még nem következik, hogy Niko Koacnak mennie kell. Az azonban igen, hogy a levegő brutálisan hamar elfogyott körülötte. Edzőkérdésről már beszélhetünk. És a klubnál is bizonyosan beszélnek.
Uli Hoeneß, aki hónapokon át áradozott Niko Kovacról, még mindig úgy fogalmaz, hogy az utolsókig kiáll mellette. Miért is ne kéne ezt tennie? Mi ebben olyan hősies? Ez a dolga. Nemcsak elnökként. De azon személyként is, aki Niko Kovac mellett tette le a voksát. Most lényegtelen, hogy Kovac első választás volt-e vagy csak ő maradt meg a tökéletes jelöltek helyett. A világ legegyszerűbb dolga lenne, ha a klubvezetés a csapatban rejlő veszélyeket (edzőkérdés, vezérkérdés, generációváltás, sértődések, távozási szándék visszafogása stb.) csak és kizárólag Niko Kovacnak tulajdonítaná. Hogy egy olyan helyzetet próbálna kreálni, melyben a problémák ugyan megmaradnak, de a klubvezetés moshatná a kezét.
Igenis, ha tavasszal úgy döntöttek, hogy a kevés tapasztalattal bíró Niko Kovac megfelelő a világ egyik legjobb csapatának (amelyik májusban még lefutballozta a BL-győztest) padjára, akkor tartsanak ki emellett, vállalják a következményeket. Akkor is, ha ezzel a csapatnak, a szurkolóknak is károkat okoznak. És a következmények alapján vállalják a felelősséget is.
Kontrasztos a helyzet Carlo Ancelottihoz képest. Az olasz mestert 2015 végén igazolta le a csapat, miután kiderült, hogy Pep Guardiola nem hosszabbít. Nagyszerű és okos döntés, egy tapasztalt edző megszerzése. Ott abban a pillanatban csak taps járt érte, remek munkát végeztek a klubban a megszerzésével. Hogy aztán Ancelotti nem váltotta be a reményeket és sajnos méltatlanul kellett távoznia, nem annulálja ezt. Az utólagos racionalizálás mindig veszélyes.
Niko Kovac esetében volt nekünk is egy képünk, a vezetésnek is egy képe arról, mire számíthatunk. Az olvasók egyikének sem Kovac lett volna az elsőszámú választása. Amennyiben Kovacnak nem sikerül érvényesülnie, méltatlan lenne ráhúzni azt, hogy „hát szerettük volna, de nem sikerült beváltania a reményeinket.” Az ő szerződtetését is elsősorban a leigazoláskori állapota szerint kell megítélni. Ha ő annyit teljesít, mint amennyire készen állt, akkor sem húzható rá a vizeslepedő a bravúr elmaradása miatt.
Pedig milyen egyszerű lenne.
