Jófejség vagy felelőtlenség?

Jófejség vagy felelőtlenség?

A Bayern München átigazolási politikája slágertéma. A bayernnélházon belül is előszeretettel foglalkoznak vele, a vetélytársak szurkolóinál pedig állandó támadási felület.  Amiről azonban kevés szó esik: a távozókkal kapcsolatos koncepcióról. Most ezt vesszük górcső alá.

Elöljáróban annyit le kell szögezni, akit a Bayern meg akar tartani, azt nagyon nagy valószínűséggel meg is tartja. Évek múltán is kacagunk még azon a sztorin, amikor Willy Sagnolnak ajánlata volt a Juventustól, a városi legenda szerint Uli Hoeneß akkori menedzser elvitte őt Torino külvárosába, majd feltette neki a kérdést: ’Te tényleg ide akarsz igazolni???’ A valóságban bizonyosan jóval kifinomult módszerek szerint ülnek le tárgyalni a játékosokkal a hosszabbításról. És eredménnyel. 2009 környékén csapatunk érezhető mélységbe zuhant. Philipp Lahm, Bastian Schweinsteiger illetve Franck Ribery nem is kendőzik el, hogy komoly ajánlatokat kaptak és komolyan elgondolkodtak azokon. Hogy mennyire jó munkát végeznek a Bayern stábjában: még a legrosszabb időkben is sikerült meggyőzni a kulcsjátékosokat a maradásról: ez pedig jelenkori sikereink alapját jelenti. De az elmúlt egyetlen évben is majd’ egy tucatnyi játékosunkkal sikerült hosszabbítani.

Ha visszatekintünk az elmúlt 15 évre, mindössze néhány olyan játékosról beszélhetünk, aki még ereje teljében, kulcsjátékosként döntött a távozás mellett: Ilyen például Michael Ballack – akinek 2004-ben ajánlata volt a Barcelonától, és aki már akkor távozott volna, ha Hoeneßék nem vétózzák meg azt -, Owen Hargreaves illetőleg Toni Kroos esete.

Van azonban a személyzeti politikánknak egy olyan része, mely ugyan morálisan nagy is támogathatónak tekinthető, másfelől azonban felvet néhány üzleti ésszerűségi aggályt. A Bayern már-már legendásan jó viszonyban tárgyal a távozni kívánó játékosokkal. Ha valaki kiszorul a kezdőből avagy egy újabb vetélytárs érkezésével ilyenre számíthat, a klub általában nem gördít akadályt az elé, hogy a játékos meg tudjon egyezni a választott új klubjával. (A mindent felüíró csapatérdek) Ez a gyakorlatban azt jelenti, nemhogy nem kényszeríti maradásra a játékosokat, hanem még súlyos eurómilliókról is képes lemondani a játékosa érdekében. Valószínűleg ezért lehet, hogy míg a portugál csapatok tucatmilliókat kasszíroznak olyan tehetséges játékosokon, akiket Európában még alig ismernek, addig a Bayernnél elvétve találkozunk nagy átigazolási bevétellel.

Leginkább a csatárkérdésnél figyelhetjük meg. Giovane Elber, Roy Makaay, Luca Toni, Miroslav Klose, Mario Gomez és Mario Mandzukic távozásában is szerepet játszott a pozícióvesztés, az éppen aktuális „új” igazolás. De a teljesség igénye nélkül, még Mark van Bommelt, a csapatkapitányunkat is képesek voltunk úgy elengedni, hogy az AC Milan papíron félévig „kölcsönvette”, majd végül a játékos „ingyen” távozott. De ha nem is a magasban nézelődünk, Tim Borowski egy év után, potom 750.000 Euróért igazolt vissza Brémába – az akkori piaci értéke 5.000.000 Euró volt a Transfermarkt adatbázisa szerint. És még sorolhatnánk az eseteket.

Egyszer viszont egészen keserűen csapódott ez vissza ránk. 2009 nyarán a Bayern München mindössze 7.000.000 Euróért adott túl Lúción. A brazil válogatott egykori kapitányának akkori értéke 18.000.000 Euró lett volna. Lúcio hosszabbítani szeretett volna Münchenben, de nem egy évre. A Louis van Gaallal való kapcsolatának részleteire még várnunk kell. Annyi azonban biztos, hogy Lúcio aprópénzért vált az Internazionale kirakójának utolsó darabjává. A tökéletesedő csapat pedig a következő évben épp ellenünk nyerte meg a Bajnokok Ligáját. A 2010-es BL-döntőt követően a Bayern-sált csókolgató Lúciótól persze aligha sajnáltuk a sikert, a döntéseket maga a Bayern hozta meg.

Ami miatt érdemes mindenkinek átgondolnia ezeket a sorokat: Xherdan Shaqiri révén most is van egy érdekes ügyünk. Az mindenki számára tiszta, hogy Xheran Shaqiri már nyáron távozni kívánt. Az ő nyilatkozata alapján Pep Guardiola akkor ragaszkodott a maradásához. Idén télen a Bayern teljesítette Shaqiri kívánságát.  A távozáson felül még azt is lehetővé tette a klub, hogy Shaqiri oda igazoljon, ahol a legjobbnak látja esélyeit. A pénzügyi Fair Play okán figyelt Internazionaléval úgy egyezett meg a Bayern, hogy a szélső félévig hivatalosan kölcsönben szerepel Milánóban, négyéves szerződését pedig csak 2015. július 1-től írta alá velük. Pénzmozgásra is csak a nyáron kerül sor a felek között – az Inter csak így tudta vállalni.

Ismét egy morálisan nagyon is tetszetős döntés a klubvezetőktől. Üzleti szempontból azonban ismét egy ésszerűtlen döntés. Rafinha már negyedik idénye a Bayern játékosa, a Schalkénak azonban csak most sikerül nagy nehezen behajtania a Genoa által 2010-ben (!) vállalt vételárat. A szerződésekben ugyan nem láthatunk bele, elképzelhető, hogy valamiféle garancia beépítésre került. Amennyiben esetleg nem: ha mi lenne akkor, ha nyáron az derülne ki, hogy az Internazionale nem képes finanszírozni ezt az összeget?

Amikor a fenti eseteken gondolkodunk, ne felejtsük el, csapatunk pénzügyileg stabil, a pályán pedig képes tartani a versenyt a nagy európai vetélytársakkal; pénzügyi bevételi oldalon azonban még bőven maradt lemaradása.