Egyedül az a bizonyos Hoffenheim elleni 1-4. Ez az egyetlen veresége ebben az évben a Bayern Münchennek. Ezen kívül is mindössze a Lipcse elleni februári döntetlent lehet még a pontvesztések közé sorolni. Ha nagyon kekeckedni akarunk, akkor a Sevila elleni Európai Szuperkupa-mérkőzést is. De azért meg járt a végén a trófea.
Oké, a sok-sok győzelem között számos nyögvenyelős, kizzadt vagy épp rutinból behúzott mérkőzést látunk. Ez nem is fog örökké tartani, nem is arról beszélünk, hogy most már az idők végezetéig minden trófeát a Bayern München fog megnyerni. Egyáltalán nem. Pont a tavalyi edzőváltás mutatta meg, milyen messze van még a végjáték akár ebben a szezonban is. A Kimmich-sérülés pedig a sikertervek törékenységét mutatja. Képtelenség mindent kontrollálni.
De éppen ezek a szűk győzelmek láttatják azt, amiben a Finale Dahoam óta egyedülálló a Bayern München, és aminek a zsinórban megnyert nyolc bajnoki címét is köszönheti. Akkor, amikor másnak becsúszik egy-egy vereség, a Bayernnek ezek a rosszul sikerült győzelmek. Lényeges különbség. Van olyan győzelem, ami megérdemelt volt, csak épp a már-már elvárt tüzijáték maradt el.
Vegyük csak a szombati szuperrangadót (der Aktualliker – a két aktuálisan legjobb német csapat összecsapása 🙂 ). A Bayern München és a Borussia Dortmund idén háromszor találkoztak. A Bayern mindháromszor egy gól különbséggel nyert. De nyert mindegyiken. Legnagyobb hazai vetélytársánál legalább egy megmozdulásnyival jobbnak bizonyult. Háromból háromszor. Az igazán nagy csapatok sajátja ez.
Egészen félelmetes, amilyen akaraterőt a Bayern München felmutatott a szombati találkozón is:
– Legelőször elvettek tőlük egy gólt. Ami lehet, hogy a számítógép ellenőrzése alapán les és a szabályhűség okán vissza kellett fújni. De ez a szabály nem azt szankcionálja, amire a lesszabályt megalkották. A szabály ebben az esetben azt szankcionálta, hogy a védővel egyvonalban álló csatár ügyesebben követte le az eseményeket, s bár számára semmiféle elméleti vagy gyakorlati előnyt nem jelentett, a térdét más szögben tartotta, mint az őrzéséről megfeledkező, egyvonalban álló védő. Erről később külön bejegyzésben.
– A vezér, az ütemet diktáló, motivációs szörnyetegnek nevezett kulcsjátékos sírva, sérülten hagyja el a pályát. Goretzkán látszott, hogy sokkolta a kis barátja helyzete.
– Bekapnak egy gólt. Felrémlik nemcsak a vereség, de a sima bukta lehetősége. Közvetlenül a félidő előtt lélektanilag is elég kényelmetlen helyzetben.
És SZEMREBBENÉS nélkül megfordítják a meccset a legnagyobb vetélytárs otthonában a zsinórban negyedik idegenbeli találkozójukon.
Na, ezt várom a következő évek Bayern Münchenétől, hogy az előző évtized sokszori mártíromsága helyett zsigerből behúzza az ilyen meccseket. Európában is. Ez az, amit én a 2020-as triplázás legfőbb hozadékának szeretnék látni. Amiben én reénykedem, hogy a két BL-győzelem közötti hét évben becsúszó mérkőzések helyett, amelyeken a Bayern ugyan dominált, végül mégis bukott, most majd néhányszor meglesz az a plusz, ami a győztes gól begymöszöléséhez kell.
Ez lehet az a tényező, ami okán a 2020-as BL-győzelmet a következő évtizedben még újabb(ak) követheti(k), és ami egy lassan menthetetlen paradigmaváltást követően újra megjelenhet majd a Nationalelfnél is.