A jelenlét ereje

A jelenlét ereje

Hatodszorra fut neki a Bayern München annak, hogy 2013-at követően is révbe érjen Európában. Az előző öt próbálkozás mindegyikében ott volt a végső győzelem lehetősége, de közte több alkalommal is bődületesen szerencsétlen körülmények között, agyonnyert párharcban bukott el a döntő küszöbén. Akkor azt mondtuk, hogy érdemtelenül kiesve. De vajon tényleg nem érdemelt kiesést a csapat?

Image result for finale dahoam 2012Ezt a gondolatmenetet még a Bajnokok Ligája csoportkörének kisorsolása kapcsán indítottam el. Akkor azt láttuk, hogy a közvetítés során végig úgy nyilatkoztak a Real Madridról, amely kétség nélkül, szinte vörös szőnyegen menetelt a végső győzelemig, magától értetődően, közte egyértelműsítve, hogy csapatként és egyéni teljesítményekben is a többiek fölé nőttek. Csakhogy tavasszal éppen nem ez volt a benyomásunk a két elődöntőben, valószínűleg a Juventus szurkolói számára sem akként marad meg a negyeddöntő.

Nem is megérdemelt/nem megérdemelt kérdéskör foglalkoztatott, hanem mindinkább általánosabb módon az EMLÉKEZET, a TÖRTÉNET vagy épp a LEGENDA születésének folyamata. Bármi, amit mi történelemnek nevezünk, valamilyen szinten önkényes összezsugorítás. Tények egész hálózatának egyszerű lánccá való leegyszerűsítése, maximum egy absztrakció. És ugyanakkor már nem az, ami valójában történt. És ebben nincs semmi rosszmájú indíttatás, ez egyszerűen az emberi gondolkodásunk velejárója (Lásd: Márai Sándor: Rómában történt valami).

Az események összességéből áll össze az eredmény

És ugye most már a többséget nem is érdekli, mi hogyan történt. De csak a többséget. Innen jött a másik gondolatom, miszerint ilyen előfeltételek mellett mennyire jó dolog is, ha többféle nézőpont jelenik meg, például egy könyv formájában. Ami megmarad. Itt nyilván a saját könyveimnek a jelentőségét próbáltam kiemelni, mennyire örülök annak én is, hogy leírásra került az én szemszögemből – ami persze ugyanúgy tényszerűségeken alapul –a Bayern triplázásának története, a modern német futball aranyérme vagy a két legendás játékos életútja.



No meg ugyanúgy fontosnak érzem, hogy leírásra kerüljön minden más lényegi esemény is. Túllépve a közhelyeken és azon, hogy a létrejött eredményből akarjuk visszavezetni, megmagyarázni az eseményeket. A folyamat épp ellentétes. Zajlanak az események, ÉS ebből lesz egy eredmény.

Ennek a két gondolatnak a kapcsán ismét előjött az a tanács, hogy a múltat el kéne engedni, sőt, aki a múlttal annak emlékezeti absztrakcióján túl bővebben foglalkozna, hovatovább dacos kisgyerek, aki nem tudja elfogadni a valóság teljességének ezt az absztrakciót. Tehát nem elég, hogy a múltbeli történések, nemcsak egyszerű sztorivá degradálódnak és vésődnek kőbe. De még azt sem fogadjuk el, ha valaki a kő alá akar nézni. Ő is zavart kelt.

Image result for oliver kahn carboni

Újra és újra megvizsgálni a dolgokat

Nekem ez szakmailag kötelességem, de a futballal kapcsolatban is mindig úgy álltam hozzá, hogy nem elégedtem meg azzal, amit elém tettek. Meg akarom fogni, megforgatni, szétnyitni a dolgokat, amiket látok. A megtörtént eseményeket is újra és újra meg akarom nézni minden lehetséges szemszögből. Igen, akár évek múltán is. Összefüggésében is.

Az én olvasatomban a múltat nem elfelejteni kell, hanem tanulni belőle. Márpedig a Bayern München története, leginkább az elmúlt 20 éve, számtalan olyan kellemetlen és idegölő mérkőzéssel van tele, amelyből hiba lenne nem tanulni. Igen, örömmel emlékezünk és kell is arra, ahogyan Oliver Kahn felnyúlt Amedeo Carboni tizenegyeséhez, ahogyan Luca Toni bicebócán befejeli a gólt a Getafe ellen, ahogyan Ivica Olic a semmiből betör a Man. United ellen, ahogyan Bastian Schweinsteiger csupa vérben világbajnok lesz stb.

De igenis foglalkozni kell a nagy vereségekkel is, azoknak okait kutatni, összefüggéseket keresve. Nekünk is, az illetékeseknek. Nekünk is, hiszen milyen frankó dolog már megbeszélni, megvitatni ezeket. Ha megnézzük, az elmúlt évben több olyan nagy vereséget tudunk összegyűjteni, melyeket megnyert mérkőzésen szenvedte el a Bayern. Az 1999-es és 2012-es BL-döntő. A 2016-os vagy 2018-as BL-elődöntő. Ilyen volt a 2014-es párharc első mérkőzése is, ahol a csapat már pengeélre került és bele is szaladt. De ilyen volt a 2011-es BL-nyolcaddöntő is végülis, azzal az eltéréssel, hogy a többi esetben a csapat alkalmas és esélyes is volt a nagy sikerre. Louis van Gaal második évében nem ez volt a helyzet. A többi viszont egyértelműen olyan párharc volt, ahol a Bayern München nagy erővel és dominanciával ment neki a küzdelemnek, a pályán is megmutatta, hogy a jobbik csapat, végül azonban – volt, amikor komoly különbséggel –  egy hajszálnyival alulmaradt. Éppen annyival, amennyiben mentálisan erősebbnek bizonyult a másik csapat. MÁS TÉNYEZŐK IS.

Nem elég jónak lenni

Nem elég becsülettel felkészülni, ott azon a napon ezt meg is kell mutatni. Ott azon a napon és nem másikon. A német nyelvben van egy kifejezés: Treppenwitz. Amikor valakivel oltjátok egymást, aztán egyszer csak nincs visszavágásod. És amikor sétálsz haza, hirtelen eszedbe jut egy tökéletes oltás. De akkor már mindegy, akkorra a pillanat már elmúlt. Nevezik az ilyesmit „Diderot a lépcsőházban” effektnek is. Ez a kategória a JELENLÉT. Az agresszivitás nélküli magabiztosság. A jelenlét nem akarat, hanem beállítódás kérdése.

Ezért van az is, amit laikusként is érzünk, hogy a nagy döntők büntetőpárbajait lehetetlenség előre lemodellezni, lehetetlenség rá edzeni. Nagyon más helyzet mint, amikor valaki a hazai BL-döntő déli lelátója előtt odaáll tizenegyest lőni. Ezért maradhat meg kedves és optimista aforizmaként, hogy a döntőben annak kedvezően pattan a labda a kapufán, aki hétközben jobban dolgozott. Ebben érdemes hinni, de a tapasztalatok sajnos sokszor más diktálnak.



Kiváló példát szolgáltat továbbra is a Finale Dahoam, a 2012-es BL-döntő büntetőpárbaja, ahol Manuel Neuernek is lőnie kellett. Kapusként neki elsősorban az volt a feladata, hogy arra az 5(+x) büntetőre fókuszáljon, amit neki kell védenie. Ott legyen JELEN. Ehhez képest – sikerrel, ezért csak dicséret jár neki – közte még egyszer lőnie is oda kellett állnia, szusszanást nem hagyva magának. A 2012-es döntő párbajában elvileg többen is voltak, akik nem vállalták fel a terhet, s nem álltak oda. A büntetőt hibázó Arjen Robbennek értelemszerűen ekkorra már biztosan nem volt meg a maximális jelenléte. De érdekes például az azóta már négyszeres BL-győztes Toni Kroos személye is. Azt nem tudjuk meg, belőtte-e, nem is érdekes számunkra, hiszen sci-fi kategória. Az azonban általánosságban elmondható, hogy nemcsak az hibás, ha olyan játékos akar mindenáron odaállni, aki amúgy nem állna készen a lövésre. Hanem az is, aki külső hátráltató tényező híján sincs abban az állapotban, hogy el merje vállalni. Ezen a szinten erre szükség van a legfontosabb pillanatokban, ez a választóvonal a győztes és szerethető vesztes között.

Újfajta beállítódás szükséges

Ez az a kategória, amiben Niko Kovac nagy erőssége rejlhet. Ez az, ahhoz már nem annyira ravasz rókának lenni, mint Carlo Ancelottinak, de nem is kell olyan taktikai sokszínűséget felvonultatni, mint Pep Guardiola próbált. A tökéletességre törekvés szép dolog. Azoknak, akik kedvelik a német mentalitást, befogadható az aprólékos munka, a gépezetben való gondolkodás. Ahol mindenkinek megvan pontos a szerepe. Olyan szerep, ami a csapattársakkal együttműködve mindenki számára elvégezhető. És ami valószínűleg sikerrel is jár. Valószínűleg. Erre szoktuk azt mondani, hogy Pep Guardiolának is egyetlen problémája van, hogy le is kell játszani a meccseket. Ott pedig nem elegendő, ha mindenki maradéktalanul elvégzi a feladatát. Azzal maximum szimpátiát lehet gyűjteni, érveket az önigazoláshoz. Azokon a meccseken a feladat nem merül ki ebben. Hanem OTT kell lenni.

Related image

Ez az, amit az elmúlt években talán figyelmen kívül hagytak a Bayern Münchennél, hogy ne kizárólag – az amúgy egyértelmű célként megnevezett – triplázás lebegjen a szemek előtt. Hanem a nagy cél közben ne felejtsük el az adott napot sem, az adott lépést sem.

Ami a Real Madrid triplázásának is a legfőbb tanulsága. Ez az, amiben a német szurkolói körök nyilván nem népszerű Cirstiano Ronaldo általában verhetetlen. Hogy jelen van. Amikor kell, ott van. Volt, hogy lesen. Volt, hogy műeséssel. De egy olyan szintű profizmussal, ami elővetíti a győztes gólt. (Látjuk azt a hisztit, amikor nincs ott fejben. Teljesen más játékos. Pl. 2014 VB-csoportmeccs.) A francia válogatott is egy olyan dologgal lett világbajnok, amely aligha megkerülhető. Lehet, hogy nem övék volt a legjobb foci. Vagy lehet, hogy más ellenfeleket nem vertek volna meg. De nekik az volt a feladatuk, hogy mindig az aktuális ellenfelükhöz képest jobbak legyenek. Ez pedig sikerült. Nem akármilyen ellenfelekkel szemben egyébként.

Erre a fajta jelenlétre van szüksége a Bayern Münchennek is a nagy pillanatokban. Ez megvolt 2013-ban, amikor Neuernek parádéznia kellett, amikor Ribéry-nek kell az ellenfél ziccerénél tisztáznia, amikor Robben a döntő pillanatban cselezni kezdett, majd gurított. De Stefan Effenbergben is, amikor kétszer is bevágta, Oliver Kahnban is, amikor Zahovic majdnem aranygólját védte.

Image result for niko kovac bayern

És ez volt, ami hiányzott a nagy vereségek során.

Niko Kovac nagy feladata – a sajtó baromságainak illetve a mesterséges nyomás elviselésén túl – lesz egy olyan mentális állapot megalapozása, melyben a még mindig klasszisokkal teli keretből olyan csapatot építsen, amely nemcsak megfelelő szenvedéllyel és akarattal megy neki a nagy meccseknek, de ezt transzformálni is tudja, érvényesíteni is tudja ezt, végső soron kifacsarva az egész elixírjét: a gólt.